Visszajátszás - 1. rész

Otthon ülök a sötétben, s szememből csak úgy ömlenek a könnyeim.

MINDEN miattam van! Minden.. Nem kellett volna elmennem. Akkor Joe most jól lenne. Nem lett volna kórházban. Miattam.

1 hét telt el a baleset óta, már hazaengedték, de még feküdnie kell. Még nem látogattam meg. Nem merem. Nem tudok csak úgy odaállni elé azok után, amiket tettem.. Plusz úgyis ott van mindenki. Minek kellenék oda még én is?

Csöndben kuporgok a sarokban, mikor hirtelen megszólal a telefonomból a Hello Beautiful, mire összerezzenek. A készülékért nyúlok, és rá se nézek, csak felveszem.

- Haló. – szólok bele halk, rekedt hangon.

- Itt Nick.

- Szia.

- Hiányolunk. Merre vagy? – kérdezi kedvesen.

- Itthon.

- Londonban…? – rémül meg egy pillanatra.

- Neem, dehogy.. Itthon, az albérletben.

- Ja, tudom. Meglátogatod…? – kérdezi, és persze egyből tudom, hogy a bátyjáról beszél. Ki másról?

Éreztem, hogy ezért fog hívni.

- Nick, én.. Nem akarok ott lábatlankodni. Pont én nem hiányzom oda. – sóhajtom a halántékomat dörzsölgetve.

- Ohó, gondolod? Anya és apa körülugrálják.. Mindenki vele foglalkozik. Kev, Dani, Lindz, Frankie, Sasha, én… - sorolja, bennem meg hirtelen felmegy a pumpa.

Sasha is ott van..

- Ki a franc az a Sasha? Ha? – akadok ki hirtelen. – Joe róla beszél a TV-ben. Ott van, mikor Joe szarul van.. És nem tudom, ki az! Ki az, Nick?!

- Nyugi.. Halkabban, Joe most aludt el… - suttogja. – Na szóval. Emlékszel mikor Joe-t szóba

hozták egy „ismeretlen lánnyal”?

- Igen, persze.. hogy is felejthetném el…. – jut eszembe az a szörnyű nap. – Az unokahúgotokkal.

- Igen. Aki Skandináviában él. Ő Sasha. – tájékoztat, nekem meg le kell ülöm.

Feleslegesen hagytam itt Joe-t… Feleslegesen volt kórházban…. Miattam és az idióta féltékenységem miatt Joe akár.. Akár meg is…

- Nina, itt vagy még? – szakítja félbe Nick a gondolatmenetemet. – Halló?

Hirtelen kitör belőlem a zokogás. Nem bírom tovább, túl nagy bennem a nyomás. Kinyomom a telefont, majd eldobom a fenébe, és felhúzom a térdemet.

Ez nem igaz.. nem lehet igaz.

A telefon megint megszólal, ami először nem érdekel, de aztán eszembe jut, hogy mi van, ha Joe az.

Felkelt és beszélni akar velem.

Így a telefonért mászok, és felkapom.

- Igen? – hangom izgatottan cseng.

- Joe nagyon szarul van – hallom Linda ideges hangját. – Téged akar.

- Mi?! De hát mi baja??? Az előbb még aludt!

- Igen, de felriadt mert hánynia kellett… - sóhajtja gondterhelten – A láza meg az egekben.

- Istenkém.. – kapom a szám elé a kezem, s szemeim megtelnek könnyekkel.

- És folyton azt hajtogatja, hogy téged akar.

- Oké. Indulok. – adom be a derekam.

Szüksége van rám.

Sietve kapok magamra egy farmert, egy pulcsit, megfésülködöm, de a többi nem érdekel. Még az sem, hogy a szemem tiszta vörös a sok sírástól. Rohanok, ahogy csak tudok.

Levegő után kapkodva kopogok be az ajtón, és tűkön ülve várom, hogy az kinyíljon.

- Szia. – nyit ajtót Kevin, de én egy szó nélkül berontok, ezzel szinte fellökve szegényt.

- Hol van…? – lihegem a nagyszobában, ahol a család szinte minden tagját megtalálom, beleértve Sasha-t is.

- Szia, Nina. – köszön Mr. Jonas, mire zavartan felé biccentek.

- Jó napot… vagyis hajnalt… - nézek az órára, ami reggel fél hetet jelez.

- Joe-t fent találod, a szobájában. Az előbb aludt el. Ma már hetedszerre… - sóhajtja Mrs. Jonas, mire én kényszeredett mosolyt erőltetek az arcomra, és halkan megköszönve felsietek a lépcsőn.

Ahogy az ajtó felé közeledem, szívem egyre hevesebben ver. Már egy hete nem láttam Joe-t. Hiányzott.

Halkan benyitok a sötét szobába.

Hallom a fiú egyenletes szuszogását, mire elengedek egy megkönnyebbült sóhajt.

Beljebb lépek, s becsukom az ajtót.

- Szia, Nina. – suttogja valaki, mire egy pillanatra szívrohamot kapok.

- Frankie?

- Igen, én vagyok.. – suttog, s érzem, ahogy megölel.

- Szia. – mosolyodok el.

- Joe nagyon fog örülni, hogy itt vagy. – enged el – Nézd, mutatok neked valamit.

Hallom tompa lépteinek zaját, majd felkapcsol egy villanyt.

- Biztos jó, ha azt felkapcsolod? – kérdezem halkan, de nem válaszol, csak odahív az asztalhoz.

- Joe-nak egész kis gyűjteménye van.. – suttogja.

Elképedve nézem, hogy képek milliói vannak szanaszét az asztalán, és én mindegyiken rajta vagyok. Van, ahol Sophie-val, van ahol Joe-val, vagy Nickkel, esetleg Kevinnel, és még sorolhatnám.

- Hát ezeket meg honnan szerezte…? – döbbenek meg, s egy-egy képet jobban megnézek.

- Ez a kedvencem. – nyúl át hirtelen a vállam fölött, s felemel egy képet, ami tavaly farsangkor készült. High School Musicalnek öltöztünk, én voltam Gabriella, Ő meg Troy.

Elmosolyodom.
- Joe, feküdj vissza. – szólok rá kedvesen, de ő egyre csak nézi a képeket.

- Frankie, lemennél anyáékhoz? – kérdezi öccsét, aki engedelmesen bólint.

- Mit mondjak nekik?

- Hogy Nina majd vigyáz rám.

- Oké. – megy ki a kis srác, és behúzza maga mögött az ajtót.

- Szia. – mosolygok Joe-ra, aki viszonozza a gesztust.

- Örülök, hogy itt vagy.. – támaszkodik rá a székre, és látom a kezén, ahogy erőlködik, hogy meg tudja tartani magát.

- Joe, feküdj le.

- Oké…

Odabotorkál az ágyhoz, én pedig végig mellette megyek, hogy segítsek neki, ha esetleg megszédülne.

Lefekszik az ágyra, aztán elkapja a karom, és maga mellé húz.

- Itt maradsz velem? – kérdezi.

- Itt maradok veled – simogatom meg a karját.

Erre mosolyogni kezd, simogatja a hajam, és rám néz.

- Te sírtál? – komolyodik el hirtelen.

Lesütöm a szemem, de nem válaszolok.

- Mi baj, Nina??? Miért sírtál? – faggatózik tovább.

Nem merem neki bevallani, hogy Ő volt az oka, úgyhogy csak megrázom a fejem, de Ő ennek ellenére is ráérez.

- Talán.. Esetleg miattam?

Nézem a szemeit, érzem, hogy gyűlnek a könnyeim.. aztán egyszer csak kitör belőlem a zokogás. Nem bírom tovább. Mindent kiadok magammal ezekkel a könnyekkel. A féltést, az aggodalmat, a féltékenységet, a szerelmet…

- Héé, ne már.. – ölel magához, én pedig szorítom őt magamhoz.

Hosszú percekig csak simogatja a hátam.

- Persze, hogy… Persze, hogy miattad, Joe. Annyira aggódtam érted! Nem veszíthetlek el… - motyogom, mikor végre meg tudok szólalni.

- Ajj de butus vagy… Nem fogsz elveszíteni!!! – biztosít. – Emlékszel, milyen jól kezdődött ez a nyár? Olyan cuki voltál abban az ünneplőben…

- Haha, nagyon… - mosolyodok el, még mindig könnyes szemmel.

- Tényleg az voltál. – erősködik.

- Olyan jó volt, mikor elém jöttél. Nagyon örültem neki. – mesélem – Már akkor éreztem, hogy ez egy jó nyár lesz.

- Igen, én is így voltam vele – mosolyog le rám. – A bulira még emlékszel?

- Naná. Hogy is felejthetném el? – kérdezem. – Bár nem a volt a legszebb estém, az tuti.. Jól ott hagytál egyedül! Ráadásul Demi miatt… - hangsúlyozom ki, mire elmosolyodik. – Ne mosolyogj! Féltékeny voltam.. kicsit azért rosszul esett….

- Jól van, na, Féltékeny Kisasszony – ölel meg, mire felsóhajtok. – Demi csak egy jó barát, akinek szüksége volt rám akkor és ott.

- Aha… - fejtem le magamról a kezeit. – Meg Selenával is duetteztél. Ráadásul az egyik kedvenc dalomat!

- Ugyan már! Ismered Selenát. Mindent és mindenkit magának akar. És mellesleg – emeli ki. – Éneklés közben végig Rád gondoltam. Arról meg nem tehetek, hogy olyan jó képű vagyok, hogy minden nő engem akar…

Játékosan belebokszolok a karjába, és elnevetem magam.

- Jó, ezzel a ténnyel nem ellenkezhetek pont én… - ismerem be.

- De, ha már itt tartunk, az sem volt ám túl szép, ahogy TE hagytál ott engem! – néz rám komolyan.

- Én Téged??? – kérdezek vissza, és komolyan nem jut eszembe, hogy mikor hagytam ott.

- Te, bizony. Amikor nekem jöttél, és közölted, hogy nem akarod megzavarni a „mézes-mázos” beszélgetésünket Demivel, és eltűntél. Vagyis… kerültél. . emlékszik vissza kicsit keserűen.

- Jó. Igen, bunkó voltam. Vagyis inkább féltékeny voltam. Demire, Selenára… - kezdem, és még sorolnám, de ekkor ő csak magához szorít, és egy lágy puszit nyom a homlokomra.

És ekkor eszembe jut valami.

- De… Már nem azért, de ki is smárolt Selly-vel kettőnk közül? – nézek mélyen a szemébe, de kicsit szemrehányó vagyok.

Erre behúzza a nyakát, nyel egy nagyot, és úgy ül tovább, mire elejtek egy kis mosolyt.

Úgy látszik, ezt a csatát én nyertem, de azért folytatom még.

- Tudod te, hogy milyen csalódott voltam én akkor? Tudod? Nagyon rossz volt… Ott ültem a mosdóban egyedül, és sírtam nagyjából ¾-ed órán át… - mesélem neki, és csak most jövök rá, hogy elmondtam neki a titkomat.

Felcsillan a szeme, s meglepődve néz rám.

- Szóval… Szóval TE voltál az a lány!

- Igen, Joe. ÉN voltam… - sütöm le a szemem kicsit szomorúan.

- És az a fiú, akiről akkor beszéltél… Az Én voltam???

- Igen, Te voltál. – vallom be halkan, lesütött szemmel.

- TUDTAM! – kiált fel. – Tudtam, hogy Te voltál az, és hogy rólam beszélsz! Vagyis.. éreztem. És akkor Te… De akkor Te… Te tudtad, hogy… hogy én… - dadog zavartan, és idegesen kisöpri a szeméből a haját, mert eszébe jut, mit mondott el nekem aznap este.

- Igen, Joe. Tudtam. –bólintok, enyhén kipirult arccal.

- Ott. Azon az estén. A buliban. Bevallottam, hogy szeretlek. Neked...

- Igen.

- És akkor.. Te azóta hülyét csinálsz belőlem?! – tol el magától egy kicsit, és látom rajta, hogy fél a választól.

- MI?!?! – kérdezek vissza hisztérikus hangon. – Joe… Dehogyis! De.. hogy gondolhatsz ilyet azok után, hogy…

- Jó, oké. Nyugi. – vág közbe. – Hiszek neked.

- Komolyan… Jaj. Az volt egyben a legjobb és a legrosszabb estém is. A legjobb, mert tudtam, hogy szeretsz. De a legrosszabbhoz több ok is van. Az első, hogy.. lerókáztalak – sütöm le a szemem, s közben az ujjaimon számolom az érveket. – A második, hogy smároltál Selenával, miután elduettezted vele a kedvenc dalomat. Plusz azt mondta a Seventeennek, hogy jártok. Aztán.. otthagytál a vacsoránál. Demiért. És még a pultos lány is flörtölt veled. – sorolom a dolgokat.

- Nina.. Szerintem úgy, ahogy van, felejtsük el azt az estét. – tanácsolja.

- Nem olyan könnyű.. – sóhajtom gondterhelten.

- Tudom.. – simít végig a karomon. – De figyelj. Segítek. Összefoglalom utoljára azt az estét, és utána tegyük meg nem történtté.

Könnyek szöknek a szemembe. Soha nem fogom tudni elfelejteni azt ez estét.

- Szóval.. Aznap érettségiztél. Én meg.. reggel elhatároztam, hogy elmondom neked, mit érzek. Persze, elhatározni könnyű volt… - jegyzi meg, mire elmosolyodom. – Mikor bementél átöltözni, megbeszéltem Nickkel telefonon, hogy hogyan csináljam. vagyis.. Megkérdeztem, hogy Ő hogyan csinálta. De én meg egyszerűen.. nem mertem. Aztán mikor az erkélyen sírtál a sok szerelmespár között, olyan édes voltál.. Ott és akkor annyira a magaménak akartalak tudni, de… - itt valamiért félbehagyja az egészet, és furcsán rám néz.

- De?

- Nina. Esküszöm neked sz életemre, hogy csak és kizárólag TÉGED szeretlek. – néz mélyen a szemembe.

Azt mondta, hogy szeret!

Elpirulva elmosolyodom.

- Most annyira.. de annyira megcsókolnálak, csak… Hánytam, és lehet, hogy nem lennének túl pozitív emlékeid… - sóhajtja.

- Hé, semmi gond – simítom meg az arcát.

- Oké. Kérdés. Mit szólnál, ha ma meglenne az első IGAZI randink? – suttogja a fülembe, ajkai a fülemet súrolják.

- Válasz: Az nagyon jó lenne. De neked ágyban kell maradnod. – túrok bele elaludt hajába, mire összehúzott szemekkel néz rám, ami megnevettet.

- Nem igaz. Mióta megjöttél, sokkal jobban vagyok. Már nem is émelygek. – ül fel. – Szerintem csak Ninahiányom volt.

- Hahaha. – mondom cinikusan, de kijelentése megmosolyogtat.

- Na, komolyan. Csak elmegyünk egy kicsit levegőzni. Tetszeni fog, és a friss levegő nekem is jót tesz. – győzköd.

- Ahjj…

- Szerintem elmehettek, biztos jót tesz a levegő Joe-nak. – hallom kintről Linda hangját, mire Joe-val összenézünk.

MI VAN?

- Linda…? – állok fel, és kinyitom az ajtót, ahol nemhogy csak barátnőmet, de Nicket is találom.

- Szia Nina. – int Nick.

- Ti meg mi a frászt csináltok itt? – teszem csípőre a kezem.

- Tündérmesét hallgatunk. – közli Lindz, mire akaratlanul is elmosolyodom.

- Menjetek el. – kacsint rám Nick, majd Lindát kézen fogva lemennek a lépcsőn.

Visszafordulok a szoba felé. Joe fekszik az ágyon, és a plafont szemléli.

- Joseph, szívesen elmegyek veled egy randevúra. – közlöm vele, mire felül, és elmosolyodik.

- Ennek nagyon örülök, Ms. Skyes. – áll fel, és most így szorít magához.

- Joe, az Ölelés Világnapja nem ma van… - tájékoztatom nevetve, mire felkap és pörögni kezd körbe-körbe.

- Van számodra egy meglepetésem. – tesz le, és a szekrényéhez lép.

- Ne mondd, hogy vettél nekem egy ruhát. – kérem szépen.

- Neem. Ezt nem most vettem. – fordul vissza felém, és kezében azt a darabot tartja, amit a Kids Choice Awardsra vett nekem.

Amikor meglátom, a szám elé kapom a kezem, és próbálom nem elsírni magam. Azok után, amiket mondtam és csináltam aznap… Azok után Ő eltette?

- Azt hittem, kidobtad… - csuklik el a hangom.

- Mi?? Már miért dobtam volna ki?? – csodálkozik őszintén.

- Mert itt hagytalak…

- Butus vagy. Pont ezért nem dobtam ki. Mert rád emlékeztetett.

Ezzel a kezembe nyomja a ruhát.

- Vedd fel. – kéri. – Megyek, én is rendbe szedem magam. Kezdem ezt egy jó alapos fogmosással… - kacsint rám, majd kimegy az ajtón, és becsukja azt maga után.

De nem hallom, hogy tovább menne, így odalépek az ajtóhoz, s ráteszem a kezem.

Érzem, hogy ott van a másik oldalon, s hirtelen meghallom, ahogy megszólal.

- Szeretlek, Nina. Szeretlek, mert az egész mindenség összefogott, hogy elérjek hozzád.