All I Want For Christmas Is YOU

Part 1. J

 Izgatottan lerobogok a lépcsőn. Odakint már sötét van, és az ablak enyhén párás a kinti mínuszoktól.

Ahogy leérek, egy pár gyertyán kívül semmi más nem ég a szobában, s egy fiú alakját látom a kanapén. Lépteimet lelassítva közeledek felé, de pechemre meghallja, hogy jövök.

- Éreztem, hogy jönni fogsz – szólal meg Joe mosolyogva, s hátra fordul felém.

- Ajj – ülök le szorosan mellé a kanapéra.

Egy bögre forró csokit fedezek fel a fiú kezében, mire alsó ajkamba harapva nézek rá, boci szemekkel.

- Nekem is jut belőle?

- Háááát… talán – kortyol bele egy jó nagyot, mire rányújtom a nyelvem.

Erre ő nevetve a markomba nyomja az italt, amibe én elégedett vigyorral az arcomon iszom bele.

- Na szóval, holnap hová is megyünk? – kérdezem tőle.

- Maaaajd meglátod.

- Neeeee… Légyszi – nézek rá aranyosan.

- Nem.

Erre lerakom a bögrét a kávézó asztalra, majd visszafordulok Joe felé. Kérdőn néz rám, mire én még közelebb húzódom hozzá, s kezemet gyengéden az arcára teszem. Szemeimmel azokat a gyönyörű barna szemeit bámulom, majd tekintetem ajkaira fut.

Látom rajta, hogy kissé mintha elkábult volna.

- Ha megmondod, akkor most közelebb hajolok, és… - harapom félbe a mondatot, mert letámad, egy szó nélkül. Egy rövid másodpercig viszonzom, de utána lassan eltolom magamtól.

- Mondom HA MEGMONDOD! – szólalok meg, tettetett szigorral.

- Ajj de nem mondhatom meg! – nyögi.

- Akkor szia – állok fel, s a konyha felé indulok, de Joe is felugrik a kanapéról.

Épp elkap az ajtónál, s maga felé húz. Én mosolyogva nézek a plafonra, de ekkor megakad a szemem valamin.

- Mi az? – néz fel ő is.

- Fagyöngy…

- Hát akkor ez most már kötelező – vigyorodik el, s felém hajol.

- Hali! Mi jót csináltok? – köhint egyet-kettőt Nick, mire Joe elenged, és egy „EZ most komoly?!” pillantást vet tesójára.

- Semmit – hajtom le a fejem.

- El kell kezdenünk pakolni – tájékoztat a fiú, de fölösleges, mert Lindz ekkor fut le a lépcsőn.

- Nina, gyere! Találtunk egy CD-t! – lihegi, de ekkor észreveszi barátját – Nick.

- Szia, Linda – biccent a srác, elrejtett mosollyal.

- Menjünk, gyere – karolok a lányba, s felmegyünk a lépcsőn. A szobánkból Justin Bieber karácsonyi albuma üvölt.

- Helóó! Na, kiszedted belőle? – fordul felém Danielle, de én csak a fejemet rázom.

- Kár. De hová mehetünk? – kérdezi Lindz, s leül az ágyra, miközben én becsukom az ajtót.

- Nem tudom, de kezdek egyre jobban izgulni emiatt az egész miatt – közlöm vigyorogva.

- Hát akkor ideje pakolnunk!!

Ezzel előszedjük a bőröndöket, és elkezdünk mindet előszedni, ami kellhet.

Egy hét. Senki se tudja, hová megyünk.

- Hmm.. – ülök a sarkamra – Mit vigyünk?

- MINDEENT! – kiabálnak a lányok, s egyből kirántják az összes ruhát a szekrényből.

- De.. minek? Csak két napra megyünk – nézek értetlenül.

- Gondolj bele. – karol át Linda – Megdobálnak hógolyóval. Kell valami elegáns. Pizsama. Na és: ki tudja, hová megyünk?

Ezt végigvezetve… Igazuk van.

- Hmm. Tényleg – ismerem be, de nincs is időm tovább gondolkozni, mert a Dani elindítja az All I want for Christmas is You-t, mire mind őrült ugrálásba kezdünk, s mikor ahogy elkezdődik az ének, még dalra is fakadunk.

A refrén közben végül benyit a szobába Joe.

- Mit csináltok? – dől az ajtófélfának szórakozottan.

Én válasz helyett csak elé állok, és neki éneklek tovább.

- ’Cause baby all I want for Christmas is YOU! – kacsintok rá, mire felvonja a szemöldökét.

- Hát.. oké – kap fel hirtelen, és forogni kezd velem körbe-körbe.

- Nemáááár! – sikítok, miközben a lányok minket nézve nevetnek.

- Te mondtad, hogy engem akarsz, dili – tesz le, majd egy szó nélkül kimegy a szobából, de még hallom, ahogy dúdolgatni kezdi a szám dallamát.

- Na, most már tényleg pakoljunk – mondja Lindz, s a Shake it up Chritmas közben valóban komolyabban kezdjük el válogatni a ruhákat, de persze az éneklés elhagyhatatlan mellé.

Mikor már épp egy kisebb domb tornyosul a szoba közepén, Nick nyit be.

- Lányok, el ne felejtsetek fényképe… Jesszusom!

Elkerekedett szemekkel pislog a ruha halomra.

- Ezt… mind hozni akarjátok?

- Hát.. Tudod, hátha VALAKIK – emelem ki – meg akarnak minket dobálni, meg ilyenek.

- Oké. De az EGY ruha fejenként. Nem ezeregy! – próbálja túlkiabálni a zenét.

- Talán sok? – kérdezi Linda – Azt sem tudjuk, hová megyünk.

- HIDEG lesz. Tehát ez nem kell – emel fel egy ujjatlan koktélruhát.

- Kösz.. Ha hamarabb szólsz, talán kicsit egyszerűbb lenne… - sóhajtok.

- És én még azt hittem, Joe esik túlzásokba… - megy ki – Siessetek! El fogunk késni!

- Akkor gyorsan válogassunk – ülök le, és elkezdem két kupacba szedni a darabokat a szerint, hogy kell-e vagy sem.

3 óra múlva Joe kiabál fel az emeletre.

- Kész vagytok már, csajok? – hangja idegesen cseng – 20 perc múlva indul a gép, és még nem vagyunk sehol!

- Pillanat! – válaszolok, és a kezem egyre gyorsabban jár.

Közben felhallatszik a beszélgetésük, mert a zene már rég nem szól. Idegesített. Mindenkit.

- És?? Még simán odaérünk – mondja Kev nyugodtan.

- De Kevin!!! 40 percre van a reptér! – szól közbe Nick is.

- Igen. 4:20-kor indul a gép, most meg 4 óra van.

- De srácok.. Mi nem is azzal megyünk – hallatszik fel Nick döbbent hangja.

- Basszus… Tényleg! KEVIN! – kiabál Joe.

- Mi van?

- Mi a 4:10-es géppel megyünk! Mert VALAKI rossz jegyet rendelt!!!

- Jól van na! Olyan egyforma a két ország neve!!! – védekezik Kevin – Pláne a városok! Nem hittem, hogy ekkora baj lesz belőle ha eltévesztem!

A lányokkal felvont szemöldökkel nézünk össze, majd végül elindulunk lefelé, hisz nem akarjuk lekésni a gépet.

- Nina, hadd segítsek – siet hozzám Joe segítőkészen, s kivesz egy bőröndöt a kezemből.

- Köszönöm, drága vagy.

- Tudom – helyesel, mire a plafonra nézek.

- És te így szeretsz – egészít ki még Joe.

- Nem szeretlek – közlöm vele, s elmegyek mellőle.

- Mi…? Hé, várj!! Erről sürgősen beszélnünk kell! – hallom a hangját, de mosolyogva megyek tovább.

Joe öccse kezébe nyomja a csomagokat, s utánam siet, míg a többiek kimennek.

- Várj már! – kapja el a karom, ugyan ott, ahol reggel – Mi volt ez?

Csak megrántom a vállam, és próbálom nem leleplezni magam.

- Nina… Komolyan. Ne csináld. Tényleg így van? – kérdezi egyre szomorúbban, s elengedi a kezem.

- De buta vagy – mosolyodok el, mire megkönnyebbülten felsóhajt.

- Te átvertél? – kérdezi fenyegetően, mire én felnézek a felettünk lévő fagyöngyre. Majd vissza Rá.

- Hopp.. – követi a tekintetem, egy fél mosollyal az arcán.

Megint felém hajol, és már majdnem össze ér a szánk, mikor Kevin jön be.

- Joe! Az előbb te voltál kiakadva! – lihegi – GYERÜNK MÁR!

Én kiszaladok az ajtón, s beülök Joe kocsijába. Senki más nem ül bent.

Joe és bátyja csak pár pillanattal később rohannak ki, Kev bezárja az ajtót, Joseph pedig bepattan mellém.

- Irány Európaaa! – indítja be a motort, mire én azonnal előveszem a telefonomat, hogy megírjam a lányoknak az infót.

Európa.

- Ne. Tedd azt el – szól rám Joe.

- De miért?

- Mert velem vagy. Tedd el, kérlek – mondja ismét, mire sóhajtva vágom zsebre a telefont.

Az előttünk lévő autóval egyetemben szerintem szabálytalanul gyorsan megyünk, pláne, hogy városon belül vagyunk.

- Nem kéne kicsit lassítani? – kérdezem Joe-t, mikor a sebességjelző már elhagyja a 100 km/h-t.

- Nem.

Ezzel a sebességgel nagyjából 5 perc alatt oda is érünk, és elkezdjük kipakolni a teli csomagtartót.

- Gyerünk! 2 percünk van! – sürget minket Nick, és berohan a reptérre, magára akasztva 2 táskát.

Páran utánunk fordulnak, de közülünk szerintem kábé a senkit sem érdekli, hisz el kell érnünk a gépet.

Ahogy beérünk, Nick már tájékoztat bennünket arról, hogy a 2. terminálba kell mennünk, így futunk is tovább. Ahogy odaérünk, én már teljesen elfáradok. Aludnom kell, úgy érzem.

Próbálom megnézni, hogy hová megy a gép, de egy ember pont eltakarja a feliratot, így csak az első kettő és az utolsó betűt látom: Hu….y.

- Mi a…? – kérdezem magamtól. Mi lehet ez?

- Nina, gyere már! – ránt magával Joe, és megmutatja a jegyeinket, gondosan ügyelve arra, hogy ne lássam, hová megyünk. Beengednek minket, így már kicsit nyugodtabban sétálunk be a repülőbe, és megkeressük a helyünket, ami tulajdonképpen nem is lehetne messzebb Lindáéktól és Kevinéktől.

- Hol vannak a többiek? – kérdezem Joe-t, aki szintén tanácstalanul forgolódik, utánuk kutatva.

- Ó, ott vannak! – mondja, s egy messzi pontra mutat.

Valóban ott ülnek: Linda Nick mellett, Kev pedig Dani mellett.

- Remek.. Messzebb nem is lehetnének – ülök le sóhajtva, s úgy érzem, a fáradtság eluralkodik rajtam. Durva volt ez a futkosós nap. És most még 9 óra repülőút.

- Baj? – veti le magát mellém – Így legalább kettesben vagyunk.

- És ha nem akarok? – kérdezem.

- Most komolyan? – kapja fel a vizet – Nina, most hülyéskedsz?! Először nem szeretsz, aztán nem akarsz velem kettesben lenni.. MI lesz a következő? Josephnek fogsz hívni?

- Hmm. Ez nem is egy rossz ötlet – bólintok elgondolkozva.

- Hehh. Hagyj békén – fordul el tőlem.

Most komolyan ennyire komolyan vette?

- Csak viccelek, te butus – lököm meg a vállát játékosan.

- Nem vicces. Egyáltalán nem vicces, hogy elbizonytalanítasz – közli velem.

- Oké. Ne haragudj – kérek bocsánatot tőle aranyos hangon, mire ő sértődötten rám néz.

Lebiggyesztett ajkakkal, könyörgőn nézek rá, ő pedig komoran rám, de egy idő után nem bírja tovább.

- Te kis hülye – karol át, és először a nyakamat, majd a vállamat puszilgatja puha ajkaival.

Fel sem tűnt, de idő közben a repülő felszállt.

Joe vállára hajtom a fejem, ő a fülembe dugja az egyik fülhallgatóját, és elindítja rajta a Somewhere Only We Know-ot a Keane-től. Mosolyogva lehunyom a szemem, majd lassan elnyom a mély álom…

Na, vajon hova mennek? És mit fognak csinálni? Ki kivel lesz egy szobában? 

Holnap megkapjátok a folytatását:)

Még egyszer sok boldog karácsonyt ♥♥♥

BOLDOG KARÁCSOONYT!

Sok-sok boldog Karácsonyt mindenkinek, aki olvas!!! :)

Köszönöm, hogy itt vagytok nekem! 

Egy kis ajándék nektek :)

xoxo^^

14. fejezet – Give Me Love

Joe szemszöge: 

Nina még mindig nem jelentkezett. Mióta egyszer felhívtam telefonon, azóta semmilyen életjelet sem ad magáról, még a telefont sem veszi fel.
Bevonszolom magamat az öltözőbe, ahol Lindát és Nicket találom, de ők sem könnyítik meg a dolgomat.
- Szia, Joe…. – húzza ki Linda a kezét Nick pólója alól, és ellép az öcsémtől, aki meglehetősen dühösen pillant rám. Nem érdekel.
- Cső – vetem le magam egy székre – Nick, muszáj ma elénekelnünk a Hello Beautifult?
- Igen Joe, muszáj. És elő fogjuk adni a Give Me Love covert is, és te is el fogod énekelni a dalt, amit írtál – bólint Nick szigorúan, mire én felnyögök.
Semmi hangulatom ehhez az egészhez.
- Írtál egy dalt? – hökken meg Linda.
- Ninának… - egészítem ki.
- Joseph. Egy óra van még a koncertig, úgyhogy addig szedd össze magad! – mondja Nick.
- Majd én kicsit rásegítek – szólal meg Lindz, és kimegy az öltözőből.
5 perc múlva Kevin jön be, kicsit értetlen arccal rám nézve.
- Hali.. Miért mondta az Linda Ninának, hogy Joe kórházban van? – kérdezi, mire nekem kiesik a telefonom, amit nem rég vettem elő a zsebemből…


Nina szemszöge: 

Amilyen gyorsan csak tudtam, elindultam otthonról, és a legelső géppel. A repülőn ülve bámulok ki a fejemből a sötét, éjszakai égboltra.
Joe kórházban van. De miért?
Próbálok elaludni, ami csak lassan sikerül a sok stressz és aggodalom miatt.
Csak akkor ébredek fel, mikor a bemondó közli, hogy 5 perc múlva megkezdődik a leszállás New Yorkba.
Írok egy SMS-t Lindának.

„5 perc és ott vagyok.”

Elküldöm neki, és a válaszát várom, de titokban abban reménykedem, hogy Joe fog visszaírni, még pedig valami ilyesmit: Nina, jól vagyok. Semmi bajom. Hiányzol, nagyon szeretlek. Gyere haza! <3.
Arra eszmélek fel, hogy Linda üzenetet küldött.

„Érted megyek kocsival.”

Nem is válaszolok neki, csak bekötöm magam, mert felszólítanak rá.
A gép landol alattam, én pedig elsőként rohanok át a reptérre, mert minél előbb Joe-hoz szeretnék érni, és megbizonyosodni róla, hogy nem esett túl nagy baja.
Megkeresem a bőröndöm, és kisietek az épület elé, ahol sötétség fogad.
Linda még nincs itt.
Sóhajtva leülök a bőröndömre, a térdemre könyökölök, és csak várok. 5 perc múlva áll meg előttem az autó, és a lány kiugrik belőle.
- Szia…
- Lindz… - pattanok fel, és megölelem. A szemeimben már könnyek gyülekeznek.
- Hiányoztál – szorít magához.
- Te is nekem..
- Menjünk. Berakom a bőröndöd – mondja, és gyorsan kinyitja a csomagtartót, én pedig eközben beülök az anyósülésre.
Ő is beül mellém, és elindítja a kocsit.
- Figyelj, beszélnünk kell.. – indulunk el.
- Miről? – kérdezem csodálkozva.
- Én.. hazudtam neked – vallja be – Joe nincs kórházban. A koncerten van. Fél órája kezdtek.
- Mi…? De hát… már rég elmúlt 10 óra is…
- Miről beszélsz? Fél 10 van – mutat a kocsiban lévő kijelzőre, ami valóban 21:32-őt mutat.
- Mindegy… Állj meg – mondom neki határozottan.
- Nina..
- Kiszállok! Állj meg!! – kiabálom el magam.
- NEM!
- Linda, akkor kiugrom.
- Nem fogsz. Nem tudod kinyitni az ajtót – rázza meg a fejét.
- Mi a francért kellett ez?! Miért kellett hazudnod? – vallatom könyörtelenül.
De mélyen belül érzem, hogy a bennem lévő aggodalom és feszültség kezd elmúlni.
- Mert máshogy nem tudtalak hazacsalni.
Tekintetét az úton tartja, és úgy tűnik, mintha nem merne rám nézni.
- Lindz…
- Ne haragudj, oké?! De.. nézd. Muszáj volt. Joe egy hete nem mozdul ki otthonról, csak fekszik az ágyában, és szomorú filmeket néz. Nem is eszik, csak fagyit. Néha.. Magától megnézte az Utóirat: Szeretlek-et!
- Nem én tehetek arról, hogy tönkreteszi magát. Nem érdekel – nézek ki az ablakon kifejezéstelen arccal, de valójában nagyon is érdekel. Fáj, amit hallok.
- De igen. Pontosan TE tehetsz erről az egészről. Mert csak úgy leléptél egy együtt töltött este után, és azóta nem érdekel. Valamiért haragszol rá, de csak te tudod, hogy miért. És azt várod, hogy Ő változtasson ezen, de nem tud, mivel nem tudja, mi rosszat tett.
Igaza van. Rá kell ébrednem, hogy igaza van.
- De.. ott van neki Demi. Ő miért nem ápolgatja a kis lelkét? Őt úgyis mindennél jobban szereti.. -  kérdezem idegesen.
- Deminek senkire sincs ideje, mióta összejött Wilmerrel.
- Mi? – fordulok felé.
- Nem hallottad?
- Nem..
- Mindegy. Nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy hiányzol. Mindenkinek – néz rám egy pillanatra, de nem viszonzom a pillantást – Szükségünk van rád.
- Nekem meg egy kis szünetre – vágom rá.
- Volt egy heted. Nekem nincs szünet. Jól esne, ha nem követnének mindenhová, de nem hagyom itt Nicket – fejti ki – Mert szeretem.
- De Linda. Gondold át. Én és Joe. 6 éve ismerem őt. A legjobb barátom volt.
- A-aa. Fiú-lány barátság nem létezik. Ezt tudhatnád már. Az egyik biztosan többet érez.
- De én.. én nem szeretnék! Nem fog örökké tartani, és végleg elfogom veszíteni őt, érted? – fakadok ki, öntudatomon kívül.
- Nina. Ott a nyaklánc a nyakadban. Legalább ne próbáld meg letagadni, hogy szereted. Szereted. Most ez számítson.
- Ez számít. De akkor sem akarom elveszíteni.
- Akkor ezt mondd el neki is – bíztat.
- Mit? „Szeretlek, de nem akarlak elveszíteni.”?
- Akár – bólint – Itt vagyunk.
Ezzel leparkol, és kiszállunk az autóból, majd sietős léptekkel haladunk az épület felé.
- Ahh, épp időben érkeztünk.
- Mert?
- Csak gyere! Siess! – húz magával, majd pár pillanat múlva már a koncertteremben vagyunk, a színpad és a kordon között, kissé leguggolva, hogy a fiúk ne lássanak minket.
Óvatosan felkukucskálunk.
Joe a színpadon egy széken ül, és lehunyja a szemét.
- Most.. most három dal következik, amiket.. amiket én ma egyáltalán nem akartam előadni.. – szólal meg rekedtes hangon – Kezdjük.
Ezzel Nick és Kevin elkezdenek gitározni, majd az előbbi énekelni is.
- Hello Beautiful
How's it going?
I hear it's wonderful in United Kingdom
I've been missing you, its true… - hallgatom, és feltűnik, hogy átírták a dalszöveget.
Joe hangja megremeg, mikor énekelni kezd.
- But tonight I'm gonna fly,
Yea tonight I'm gonna fly,
'cause I could comb across the world
See everything and never be satisfied,
If I couldn't see those eyes – halkul el, nekem pedig megremeg a gyomrom.
Ő nem tudja, hogy itt vagyok.
- Hello Beautiful,
It's been a long time,
Since my phone's rung,
And you've been on that line,
I've been missing you it's true.
- But… - itt egy kis szünetet tart - tonight I'm gonna fly,
Yea tonight I'm gonna fly,
'cause I could comb across the world,
See everything and never be satisfied,
If I couldn't see… those eyes… - zárja le a dalt, amit őrült tapsvihar követ. Hallok pár „Ők meg mit keresnek ott?!” kiáltást is, de csak elhalóan.
- A következő dal egy feldolgozás lesz, mégpedig Ed Sheerantól – hallom ezúttal Nick hangját, majd zongora és gitár szót. Joe énekelni kezd.
-  Give me love like her,
'Cause lately I've been waking up alone.
paint spotted tear drops on my shirt,
told you I'd let them go.
And i'll fight my corner,
maybe tonight I'll call ya,
after my blood turns into alcohol,
no i just wanna hold ya – énekli, és érzem, hogy ez nekem szól.
Most mindhárman, együtt kezdenek bele a refrénbe.
- Give a little time to me, we'll burn this out,
We'll play hide and seek, to turn this around,
all i want is the taste that your lips allow,
my my, my my oh give me love,
my my, my my oh give me love,
my my, my my oh give me love,
my my, my my oh give me love,
my my, my my give me love… - hallom, mire könnyekben török ki.
Még soha nem hallottam, ezt a számot, de biztos vagyok benne, hogy ők sokkal szebben éneklik, mint Ed Sheeran.
Linda kezéért nyúlok, aki biztatóan néz rám.
- Nem bírom… - tátogom neki, mire szorít egyet a kezemen.
- Mély levegőt véve lehunyom a szemem, és hallgatom, ahogy Joe azt kiabálja, hogy: „Love me! Love me!”
Itt megint összeroppanok. Elég.
- Nyugi. Erős vagy. a következő lesz a legjobb. Tetszeni fog…
Mikor a dal véget ér, ismét Nick szólal meg.
- És most… Joe írt egy dalt ezen a héten egy elég fontos dolog miatt. Valaki elment egy időre tőlünk.. és ez őt érintette meg a leginkább. Mikor megkérdeztem tőle, hogy miért írta a dalt, azt mondta, hogy Kevin adta az ötletet, az a bizonyos személy pedig az ihletet… Szóval…
- Szóval a dal címe: Szállok a dallal – fejezi be Joe, és ezután már csal azt hallom, ahogy zongorázni majd énekelni kezd:
-  Gyermekként álmodtam és azt hittem úgy lesz,
Hittem az életben és nem fájt a szívem.
Tudtam, hogy én váltom meg majd a világot,
Láttam a jövőmet és semmi sem bántott.

Lelkemben mindig ott volt valami dallam,
Tudtam, hogy elmondhatok bármit egy dalban,
És hogy ha szeretném elszállok innen,
Ez a dal majd repít, a szárnyán visz engem.

De miért csak én repüljek, hogyha más is szállhat,
De miért ne adjak dalban szárnyat, az egész világnak.

Ez a dal most száll, és lehet, hogy téged megtalál,
Így megismerhetsz engem, hogy mi az, amire szívem vár,
Én is szállok e dallal, magasan repülök most feléd,
Neked adom e dalt és vele együtt a szívem is tiéd.

Csalódtam sokszor már és sok mindent bánok,
A mélyből én inkább a magasba vágyom.
Hiába mondanád, hogy nem hiszel bennem,
Én akkor is tudom majd, hogy mit kell tennem.

Addig amíg szól a dal, az én szívemben,
Addig gondolatban szárnyalok a fellegekben.

Mindig várok rád, míg van elég erő a szívemben,
Soha nem adom fel, ne is kérd, ezt nem teszem,
Mindig harcolok érted, küzdeni fogok, míg bírja szívem
Nem adom fel, hiszen mindig küzdeni kell…

Itt csak egy puffanást hallok, majd sikolyokat, aztán Kev és Nick „Joe!!!” kiáltásait.
Lindzzel egyszerre pattanunk fel, így a fejünk pont a színpad alja fölött van.
Joe mozdulatlanul, görcsösen hever a zongora mellett, élettelenül.
Én azonnal feltornászom magam a színpadra a kordon segítségével, és a fiúhoz rohanok.
- Joe! Joseph, kérlek… - támaszkodom fölé, és imádkozom, hogy nyissa ki azokat a gyönyörű szemeit.
De nem teszi.
- Nick… - a könnyeim lefolynak az arcomon, ahogy felnézek a fiúra.
- Nina… mit csinálsz itt?
- Visszajöttem… segíts, Nick… - kérem sírva, és én is kezdek rosszul lenni.
- Jól vagy? Teljesen lesápadtál – guggol le mellém, és átkarol.
- Nem… Itt hagytam Joe-t. Pedig én.. szeretem. És itt hagytalak titeket is… - fúrom a vállába a fejemet zokogva.
- Jó. Gyere velem – áll fel, és felhúz engem is, majd lekísér a színpadról.
- De Joe… - ellenkezem, és visszanézek.
A fiú holtsápadtan ül a zongorának támaszkodva, és vizet iszik, körülötte vagy öten térdepelnek, vagy épp állnak.
Linda a vállára teszi a kezét, és mond neki valamit, mire Joe döbbenten forgolódni kezd, majd megtalál engem a tekintetével…

Blogajánló:)

Halihóó:)

Van egy blog, amit kedves drága hugocskám most fog elkezdeni írni, és kíváncsi vagyok, hogy NEKTEK hogy fog tetszeni:)
www.oliveholl.blogspot.hu
(Én is benne vagyok, Kate szerepét kapom, ha ez a névből nem lenne egyértelmű)
És TI is benne lehettek, csak a blogon az egyik kép alá komizzátok, hogy milyen szerepet és nevet kértek, valamint adjatok neki ötleteket, hogy mi legyen a sztoriban:)
Köszönöm:))
(L)(L)(L)

Katie

Nina Halloweenkor :)

Halloweeni rémálom

Joe, Nina, Nick, Linda, Kevin és Danielle kilépnek a Jonas-ház ajtaján, fekete öltözékben, a lányok fekete sminkben.
- Joe, bezárod? – kérdezi testvérét Nick,az ajtó felé intve.
- Persze.
Mind megvárják, amíg a fiú addig ügyetlenkedik a kulcsokkal, míg azok a földön nem landolnak.
- Joe… majd én becsukom – hajol le Nina, és felveszi a kulcscsomót.
- Angyal vagy – küld egy kedves mosolyt a lány felé, és udvariasan eláll az ajtó elől.
Ahogy Nina végez, a középső tesó zsebébe csúsztatja a kulcsot, és felveszi a kék, csillogós vödröt, amit a földre rakott.
- Mehetünk.
Ezzel elindulnak a szürkületben gyerekektől hemzsegő utcán, és egy olyan házat keresnek, ahová bekopoghatnak cukorkát kunyorálni.
Először egy apró, családi házat szemelnek ki. Becsengetnek, mire egy fiatal anyuka nyit ajtót.
- Csoookiiit vagy agyaaaat! – kiáltja Joe, mire Linda és Dani röhögésben törnek ki, Nick a homlokára csap, Kevin pedig csak a szemeit forgatja. Tipikus.
- Joe… - szól rá Nina, majd a fiatal hölgy felé fordul – Jó estét, cukorkát gyűjtünk…
- Értem. Egy pillanat… - megy be, majd egy hatalmas zacskó édességgel tér vissza.
- Ezt ugye nekem tetszik adni? – kérdezi Joe kisfiús vigyorral az arcán, szemeit a csokikon tartva.
- Adok a barátaidnak is… - néz rá furán a nő, majd Nina felé fordul, és suttogva teszi fel kérdését – Hány éves?
- Ő? 19 – mosolyog a lány, Joe pedig büszkén kihúzza magát - Csak jól titkolja.
- Igen, ő nagyon jól – helyesel Nick, a többiek pedig felröhögnek.
A hölgy fejcsóválva osztja szét közöttünk a cukrokat, félig megtöltve a vödröket, úgyhogy mi elégedetten indulunk tovább. Azonban szomorúan nézzük, ahogy az összes ház előtt kisebb tömeg várakozik.
- És ha oda mennénk? – mutat Joe egy elhagyatottnak tűnő, kissé elkülönülő, régi kúriára, ami többé-kevésbé sötétbe burkolózik.
- De jó a dekorációja – mondja Kevin, kicsit fura hangnemben.
- Menünk… - tétovázik Linda, Nina pedig bizonytalanul piszkálja a kezét.
Nem túl hívogató a ház, de nem rontja el barátai kedvét, így velük tart. Abban reménykedik, hogy a kúria messzebb van, mint amilyen messzinek tűnik, de mire észbe kap, már az ajtó előtt várakoznak.
- Na, ki kopog be? – kérdezi Dani, és Kevin kezéért nyúl.
- Majd én – vállalja magára Joe, és már épp kopogtatna, mikor az ajtó váratlanul kinyílik.
- Ez elég bizarr… - motyog Nina, mikor látja, hogy senki sincs az ajtó túloldalán.
- Én… talán inkább kint maradnék… - suttogja Lindz halkan.
- Ne mááár, ez tök buli. Tök jó megcsinálták, hogy így kell bemenni – mondja Joe lazán – És nézzétek, ott vannak a cukrok!
Ezzel a fiú bemutat az ajtón, egy alacsony kávézóasztalkára, amin valóban ott van egy tál, tele édességekkel.
- Na, ki jön be? – kérdezi Joe, és belép az ajtón, majd barátai felé fordul. Nina aggódó szemekkel figyeli a fiú minden egyes mozdulatát, majd inkább ő is bemegy. Ha Joe ott van, akkor ő is.
- Okos lány vagy.. – karolja át Joe Nina vállát, a lány pedig az ő derekát.
Végül mind rászánják magukat, és belépnek a lakásba, amely réginek és elhagyatottnak tűnik, de épp ezért gyönyörű.
- Aszta de jól néz ki… - álmélkodik Nick, és bátyjai is helyeslően bólogatnak.
Nina óvatosan körülnéz, majd odalépked a kávézóasztalhoz, amin a cukrok vannak.
- Mit gondolsz, mennyit vihetünk el? – áll meg mellette Danielle, s közvetlenül utána Linda is odalép hozzájuk.
- Fogalmam sincs.
Egyszer csak egy furcsa, nyikorgó zajt hallanak, mire a lányok az ajtó felé fordulnak, ami abban a pillanatban becsapódik. A levegő mintha pár fokkal hűvösebbé válna.
- Mi a fene…? – megy oda Joe, és lenyomja a kilincset, de az ajtó nem nyílik.
- Ez.. ez beragadt.
Nina riadtan kapkodja ide-oda a tekintetét, két barátnőjével együtt. Bezárták őket?
- Joe, ne viccelődj. Nyisd ki! – szól rá öccse.
- Nick, nem viccelek. Be van zárva – rángatja meg a fiú a kilincset.
Danielle halk léptekre lesz figyelmes.
- Srácok.. van itt valaki… - motyogja alig hallhatóan, mire a villany kialszik, és a szoba korom sötétbe borul. Mindössze az ablakon bevilágító Telihold nyújt némi világosságot.
- Ki van ott? – kérdezi Joe éles hangon, de nem érkezik válasz a kérdésére.
- Hahó! – kiáltja Kevin is.
Semmi.
- Biztos lecsapta valami a biztosítékot. Megkeresem – jelenti ki Nick, és hallani lehet lépteinek zaját.
De biztos az övéi?
Egyszer csak egy velőtrázó sikoltást lehet hallani, és mire a villany fénye ismét betölti a szobát, kettővel kevesebben kapkodják a fejüket ide-oda egymás között.
- Hol van Dani és Kevin?! – kérdezi Nina hisztérikus hangon – Mi a franc folyik itt?!
- Nina… Nina, nyugi – siet hozzá Joe, és szorosan megöleli a lányt, akit ez valamennyire megnyugtat.
Nick visszatér hozzájuk.
- Megtaláltam. Kevinék merre vannak? – néz körbe kérdő tekintettel.
- Nem tudjuk..- tájékoztatja Linda, sokkos tekintettel.
- Hé. Mi történt? – terem mellette hirtelen a legfiatalabb Jonas bratyó, és átkarolja barátnőjét, aki már az ájulás szélén van a félelemtől.
- Egyszerűen eltűntek.. Puff… Mint a kámfor… - magyarázza Joe, de a humora most nem vált ki nevetést senkiből. Mert ez nem vicces.
Nina valami furcsa zajra lesz figyelmes.
Csöpp….csöpp…csöpp….
Elengedi Joe-t, és körbefordul.
- Jesszusom!! – sikít fel, mikor meglátja, mi adta ki azt a zavaró hangot.
A plafonról vér csepegett a parkettára apró, vörös cseppekben.
- Mi a….? – Joseph elborzadva vizsgálja a vércseppekből összeálló tócsát.
- Joe… - ráza a fejét Nina kétségbeesetten, és végül kitör belőle a zokogás.
Ennyi. Nem bírta tovább bent tartani. Az év egyik legjobb és legviccesebb estéje rémálommá vált.
- Oké.. Tudjátok mit? – szólal fel Nick – Lányok. Kinyitunk egy ablakot, és ti kimentek. Mi megkeressük Daniékat, és megyünk utánatok.
Ezzel egy ablakhoz lép, és kinyitná azt; ha nyílna az ablak.
- Ilyen nincs! – Joe is odamegy, hogy kirántsa az ablakot a helyéről, de nem sikerül neki.
- Akkor kitöröm – jelenti ki határozottan, és már épp odaütne egyet, mikor Nina elkapja a kezét a levegőben.
- Ne. Kérlek szépen, ne.
- Akkor mi legyen? – kérdezi a fiú ingerülten – Nem tűnhetünk el többen.
- Nem fogunk. Váljunk ketté, és keressük meg őket minél előbb. Tiétek a földszint, miénk az emelet – mondja Nina, és Joe-t magával húzva indul fel a lépcsőn, egyre nehezebben véve a fokokat.
Nem akarja megtudni, hogy honnan származik a földre csöpögő vér, de ha mégis Danielle-ék lennének bajban, akkor segíteniük kell nekik.
Ahogy felérnek, egy hatalmas, kör alakú teremben találják magukat, ahol egy villany sem ég; sőt, talán villany sincs.
Égő gyertyacsonkok világítják be a teret, halványan.
- Milyen romantikus.. – állapítja meg Joe.
- És mennyire nem alkalmas most – indul el Nina egy emelvény felé, ahol egy vaskos könyvet vél felfedezni – Mintha valami szertartáson lennénk, amúgy..
Út közben beleakad egy-egy pókhálóba, de ez most nem érdekli.
Joe is követné, de neki viszont akad egy kis problémája a hálókkal.
- Ahjj, de idegesítő ez a sok pókháló… - zsörtölődik, miközben még mindig a lépcső tetején állva szedegeti le magáról a fonalakat.
Nina eközben fellapozza a hatalmas könyvet.
- Ezek mik…? Varázsigék? – kérdezi összeráncolt szemöldökkel – És valami receptek. Mi a hóhér ez?
Értetlenül olvassa a sorokat, és egyre inkább belemélyül az olvasásba.
Már hosszú percek óta néma csend van a szobában, amikor egyszer csak egy hatalmas reccsenést lehet hallani, és odalent egy olyan zajt, mintha valami lezuhant volna.
Nina ijedten kapja fel a fejét, de Joe-t nem látja sehol.
- Joe!!! – sikoltja, és odarohan, ahol a fiú az előbb állt. Most egy lyuk van a helyén.
Letérdel és lenéz. Csak a fiú élettelen, szétterült testét látja. Aztán hirtelen ott terem egy ismeretlen férfi, és felnéz a lányra, aki megrémülve gurul arrébb, kapkodva a levegőt.
Észrevette. Fel fog jönni érte.
      Eközben Nick és Linda az alsó szintet tették tűvé, de hiába; nem találták meg sem Kevint, sem a feleségét. Csak port, pókhálót és pókokat.
- Nekem ebből elegem van. Nem kellett volna bejönnünk! – mondja hisztérikusan Linda.
- Héé…
- Nináék hangját sem hallom már mióta. Biztos őket is elkapták! – tör ki könnyek között a lány, mire Nick; nem találván más megoldást, megcsókolja barátnőjét.
Lindz ennek következtében valamelyest nyugodtabbá válik, de nem engedi el Nicket.
Hosszasan folytatják a csókolózást, mert ez legalább elfeledteti velük a problémákat; hisz csak a pillanatnak élnek.
Azonban ezt is megzavarja valami: egy hatalmas, reccsenő zaj, majd valami puffan egyet a szomszéd szobában.
Riadtan összenéznek, majd átrohannak a nappaliba, ahol az eszméletlen Joe-t kell megpillantaniuk.
- Ó, mamám… - suttogja Lindz riadtan.
Erre egy sötét alak terem mellettük, és felnéz a plafonra.
Nick elugrik onnan, és barátnőjét is magával rántja, de megpróbál ő is felnézni.
Ott van Nina, még épségben. Legalábbis ahogy innen ki tudja venni a sötét, törékeny alakot.
A férfi ekkor rájuk pillant, és felhúzza felső ajkát, ahonnan kivillan két, elég élesnek tűnő szemfoga.
- Ki maga? – kérdezi Nick, a helyzethez viszonylag nyugodt hangon.
Ekkor azonban Nina rohan le a lépcsőn, és közvetlenül mögöttük megáll.
- Ne bántsa! – kiált rá az idegenre, a félelemtől magas hangon, mire az illető nevetésben tör ki. De ez nem normális nevetés. Amolyan „gonosz kacaj”.
A két lány már reszketnek a félelemtől, azt sem tudják, sikítsanak vagy síni kezdjenek. Igazából mindkettő menne nekik. Egyszerre.
A férfi egy szempillantás alatt Nina mellett terem, aki visszafojtott lélegzettel jobban szemügyre veszi őt.
Gyönyörű barna szemek, világosbarna, felzselézett haj, éles szemfogak.
A lány elnyom egy sikítást, és hirtelen lekuporodik a lépcsőre. Nem tudja, mit csináljon. Ez az alak meg fogja őt ölni. És aztán Nicket és Lindát is. És Joe-t is. Ha még nem tette meg.
- Hol van Kevin és Danielle? Hol rejtegeti őket? Követelem, hogy mondja meg! – szólal fel Nick határozottan, és Linda úgy néz barátjára, mint egy hősre. Az ő Amerika Kapitánya, körül belül.
- Tudod, mit? Elmondom, HA magammal vihetem az egyik lányt. EZ az ajánlatom – szólal meg az idegen, mély hangon. Linda levegőt sem mer venni.
Erre Nina felpattan a lépcsőről, és zokogva rohanni kezd, maga sem tudja, merre.
Azonban nem megy vele sokra: a férfi egy pillanat alatt elé kerül, aminek következtében Nina beleütközik. Az ismeretlen elkapja a lány csuklóját, és beleharap a nyakába.
Nina semmit sem érez, csak azt, hogy egyre gyengébb lesz.
- Nick, csinálj valamit! – üvölt Linda, és tehetetlenül zokogva nézi, ahogy barátnője haldoklik a férfi karjai között.
Erre a fiú észrevétlenül a konyhába rohan. és egy hatalmas késsel a kezében tér vissza, majd tétovázás nélkül a férfi testébe szúrja hátulról.
Erre az idegen elengedi Ninát, aki eszméletlenül zuhan a padlóra, és karjai élettelenül terülnek el mellette.
Linda odarohanna, hogy segítsen neki,de a férfi kihúzza magából a kést, elkapja a lányt, maga elé rántja, és a torkához szorítja az éles tárgyat.
Linda ijedten pislogva keresi Nicket a szemével. A fiú rettegve, tágra nyílt szemekkel figyeli életveszélyben lévő barátnőjét.
- Szóval így akarsz játszani, nagyfiú? – kérdezi a pasi gúnyosan.
- Engedd el – szólítja fel Nick.
- Hogy mondod? Mindjárt elvágom a torkát. Egy kis tiszteletet, ha kérhetem..!
- Engedd el. Mit ártott neked? – kérdezi a fiatal Jonas fiú értetlenül, mire a férfi ellöki magáól Lindát, aki szintén a földre zuhan, de azonnal Nina  mellé kúszik, és letép egy darabot a ruhájából, hogy bekötözze barátnője nyakát, amiből ömlik a vér.
Az idegen férfi fénysebességgel felkapja Joe testét, elviszi valahová, és visszatér a nappaliba.
- Hol vannak? – vonja kérdőre Nick.
- Ne játszd nekem a nagyot.
- Nem játszok semmit. Mi volt ez? Mit csináltál szegény, ártatlan lánnyal? Miért érdemelte ezt? Értott neked bármit is? – kérdezi a fiú, és próbál a férfi lelkiismeretére találni.
Sikerül is neki.
- Ő.. nem érdemelte ezt.. – hajtja le a fejét a pasi.
Nick értetlenül figyeli a hirtelen megváltozott idegent, miközben Linda a konyhába siet, hogy hozzon egy pohár vizet barátnője számára, aki még mindig eszméletlen.
- Nina.. Nina… - fröcskölgeti a lány arcát, majd megpróbálja megitatni, de Nina nem reagál semmire.
Erre a férfi hirtelen odasiet, beleharap a saját kezébe, és az abból feltörő vérrel itatja meg az eszméletlen lányt, aki erre fulladozva felébred.
Mikor a mellette térdepelő személyre pillant, rémülten csúszik arrébb a padlón.
- Kérem… Kérem ne bántson… - nyöszörgi halkan.
- Senki sem fog bántani. – hajol közelebb hozzá a férfi, és mélyen a lány szemébe néz, aki erre megnyugszik.
- Mi volt ez? És mégis.. mit akar tőlünk? – kérdezi Nick, miközben a hozzá bújó Lindát öleli át védelmet nyújtó karjával.
- Én.. én bocsánatot kérek… Nem akartam ezt tenni… - sóhajtja az idegen – Én csak.. Nekem csak.. hiányzott a vér.
- Mi? – kérdezi Lindz hisztérikus hangon, mert ez megdöbbenti.
- Igen. Én.. oké, akármennyire is hihetetlenül hangzik, én egy vámpír vagyok. Nem rég költöztem a környékre, és leginkább állatokkal táplálkozom, már évtizedek óta. Hiányzott ez az édes íz, mint amilyen ő.
Ezzel Ninára néz, aki nyugodtan ácsorog a két beszélgető fél között.
- Oké, ez egy nagyon vicces Halloweeni tréfa volt. Elengedne minket? – kérdezi Nick.
- Nem tréfálok, haver. Kolnak hívnak, és már 543 éves vagyok! – fakadt ki a Kol nevezetű férfi – Higgyetek nekem.
- Rendben. Tegyük fel, hogy hiszünk neked. Hol vannak a barátaink? – kérdezi Linda idegesen.
- Én… Hozom őket.
Ezzel elviharzik.
- Nina, gyere egy kicsit – lép hozzá a fiú eközben, és megkéri, hogy nyissa ki a száját. Félve nézi meg alaposabban Nina szemfogait, amik ugyan olyanok, mint eddig voltak.
Kol így tér vissza hozzájuk.
- Nem lett vámpír. Egyikük sem – nyugtatja meg Nicket, és elengedi mind a három személyt – Csak azért adtam nekik a véremből, hogy meggyógyuljanak.
- Nina… - Joe könnyáztatta arccal rohan a lányhoz, aki szintén sírva szorítja őt magához, és a vállába fúrja a fejét – Jól van, itt vagyok. Semmi baj. Jól vagy.
- Jól vagyok.. – ismételi a lány.
- Ki maga? – fordul Joe hirtelen Kol felé.
- Kol vagyok – nyújtja a kezét a férfi, de mind lenézően merednek a kézfejre.
Kol sóhajtva húzza vissza azt.
- Vámpír vagyok. 543 éve, 20 évesen változtattak át, akaratom ellenére. Azóta járom a világot, próbálok valahol beilleszkedni. Állatok vérével táplálkozom, nem bántok embereket – magyarázza el, hogy mi történt.
- Látjuk… - horkan fel Kevin.
- Oké, én.. Sajnálom. Nem akartam. 60 éve nem ittam emberi vért, nem bírtam tovább. De hadd engeszteljelek ki titeket… Gyertek – ezzel a konyhába vonul, a többiek pedig bizonytalanul követik őt.
- Mielőtt ez lett belőlem, cukrásznak tanultam, szóval.. én… Tessék – mondja kissé szégyenlősen, és letesz egy hatalmas tál süteményt az asztalra.
- Honnan tudjuk, hogy nem akarsz minket megmérgezni? – kérdezi gyanakodva Joe.
- Nem foglak. Szavamat adom – jelenti ki komolyan Kol – És ha én a szavamat adom, azt nem szegem meg. Soha.
- Oké, én megkóstolom – vesz el egyet Nina, és óvatosan beleharap, a sütemény alá tartva a kezét, hogy ne morzsázzon, bár ennek a koszhalmaz lakásnak már mindegy.
- Hmm… Ez… Ez isteni! – vesz el még egyet.
- Köszönöm. Örülök, hogy ízlik – mosolyog Kol - Ó, és ezt már leveheted.
Ezzel óvatosan lecsavarja Nina nyakáról az átvérzett rongydarabot, majd mélyen a lény szemébe nlz, aki viszonozza a pillantást.
Joe ekkor „véletlenül” közéjük lép, hogy elvegyen egy süteményt, majd sötét, féltékeny pillantást vet Kolra.
- Rendben, szerintem mi megyünk… - mondja Nick, és a nappali felé veszi az irányt, Linda kezét fogva.
- Köszönjük a sütit – mondja Kevin, teli szájjal, a kezében egy halom süteménnyel.
- Ó, hagy adjak hozzá egy zacskót – vesz elő egyet Kol, és óvatosan beledobálja a süteményt.
- Köszi.
Ezzel mind a nappaliba mennek.

- Oké, akkor most egy valamit szeretnék mondani, mindenkinek. Nézzetek rám! – szólal meg Kol, mire minden tekintet rá szegeződik.
- Nem jártatok nálam, nem történt semmilyen baleset vagy rossz dolog. Az után találkoztunk össze, és ott ismerkedtünk meg. Én egy új lakó vagyok. Ez volt életetek legjobb Halloweenja, és most elmentek bulizni valahová – mondja a férfi, mindenkinek mélyen a szemébe nézve.
- Örülök, hogy megismerhettünk, Kol. Tök jó, hogy ideköltöztél – mosolyog rá hirtelen Nina.
- Igen. És örülünk, hogy összetalálkoztunk az utcán – egészíti ki Linda.
- Na de most mennünk kell, mert hivatalosak vagyunk egy buliba. Viszlát, még biztoan találkozunk – köszön el Nick, és ezzel mind elhagyják a kúriát, Kol edig sóhajtva zárja be az ajtót mögöttük.
- Tök jó fej ez a pasi – mondja Kevin.
- Jaja. És szerintem ez volt eddig a legeslegjobb Halloweenunk, nem? – kérdezi Dani, mire Nick és Lindz is hevesen bólogatni kezdenek.
- Nina, táncolsz majd velem? – kérdezi Joe a lánytól, akivel kicsit távolabb mennek a többiektől.
- Attól függ. Tudsz táncolni? – vigyorog rá a lány.
- Hát, még senki sem ellenkezett…
- Hmm… Nem tudom, ez elég-e… De próbáljuk ki. Féljek? – kérdezi Nina, óvatosan mosolyogva.
- A-aa – rázza a fejét Joe – Inkább kapaszkodj. Mert le foglak venni a lábadról.
Ezzel gyengéden Nina kezéért nyúl, és összekulcsolja az ujjaikat.

Nos, a következő rész (ami holnap kerül fel), semmilyen úton-módon nem fog kapcsolódni az eddigi sztorihoz.

Hogy miért? 

Mert egy külön, Halloween-i, egyrészes novella lesz! 

Igyekszem ijesztőre, rémisztőre és hátborzongatóra írni, beleadok mindent, amit csak tudok.

Remélem tetszik az ötlet, és hogy a novella is tetszeni fog nektek! :)

xxx. 

Katie :)

Zene :)

A 13. fejezetben említettem a Yeah! című számot, amire Nina és Zac táncoltak.
Nos, ez lenne az: Usher, Ludacris and Lil John - Yeah! 
Katt a linkre, és hallgassátok!!! :)


xoxo.

13. Fejezet - Újra

Mivel van egy kis időeltolódás London és Dallas között, ezért nagyjából délután 1 órakor landol a gépem. Ahogy kilépek a reptérről, rezegni kezd a telefonom. Joe az.
- Felkeltél? Jó reggelt – szólok bele, és mosolygok.
- Igen. Nina, kérdeznem kell valamit… - vág egyből a közepére. De vajon mit szeretne?
- Hát kérdezz bátran, Joe! – mondom neki izgatottan. Kíváncsi vagyok..
- Nina… ha visszajössz majd Los Angelesbe hozzánk… Akkor lennél a barátnőm? – nyögi ki, én pedig eltátom a számat. Micsoda….?
Egy taxis megáll előttem, és kérdőn néz rám a kocsiból.
Ez remek ürügy arra, hogy most lerázzam Joe-t. Szívem szerint igennel válaszolnék, de ezt még nagyon át kell gondolnom. NAGYON.
- Joe… ehhez négy szem közt kéne beszélnünk, ráadásul most nem valami alkalmas, mert most szállt le a gépem, és a taxis rám vár. Ezt majd akkor megbeszéljük, amikor találkozunk – Nem várom meg a válaszát – Szia.
Kinyomom a telefont, és beszélek a sofőrrel, aki közben kiszállt. Míg ő bepakolja a bőröndjeimet hátra, én pedig beülök a kocsiba. Hazaszállíttatom magam, amilyen gyorsan csak lehet. Egyrészt kíváncsi leszek, hogy a családom mit fog rám reagálni, másrészt hulla fáradt vagyok.Mikor becsöngetek, sejtem, hogy a többiek épp ebédelnek, és anya halkan motyogva nyitja ki az ajtót, hogy: „Vajon ki a fene lehet az ilyenkor?”, de mikor meglát, ledermed.
- Ni…Nina…. - Szia anya… - köszönök halkan, mire a nővérem, Katherine jelenik meg mögötte.
- Ninaa!!! - sikítja, és anyát szinte félrelökve szalad hozzám, hogy jól megszorongasson.
- Helóka – nevetek. Anya könnyes szemmel ácsorog, és azt sem tudja, mit csináljon.
- Nina, komolyan te vagy az? – bújik elő a bátyám, Gabriel is.
- Szia, Gab – bólintok.
- Isten hozott újra itthon, Nina – jön elő apa is, a konyha felől.
Kath beszalad, és feltételezem, megterít nekem is az asztalnál, hogy odaférjek közéjük. Gabriel és apa segítenek behurcolni a cuccaimat, és közben még mindig azt próbálják feldolgozni, hogy négy év után ismét itthon vagyok. Már hiányoztak. Leülünk az asztalhoz, és én is teleszedem a tányérom anya finom húslevesével. Ritkaság, hogy ilyet csinál.
- És hogyhogy hazajöttél? – kérdezi anya, kivirult arccal.
- Mesélj el mindent! – kér Gab.
- Hogy van Joe? – érdeklődik a fiú hogyléte felől Kath. Köztudottan imádja, és kicsit mindig is féltékeny volt rám, amiért olyan jó kapcsolatom van vele.
- Oké, oké. Kezdjük az elején… - mosolygok, és próbálom elmesélni a 4 év leforgása alatt történt dolgokat röviden. Ez a röviden azt jelenti, hogy este fél hétkor jutottam el a tegnap estéig.
- Aztán tegnap.. tegnap eljöttem reggel Los Angelesből, de a gép viharba keveredett, így Dallasban leszálltunk. Ott elaludtam aztán arra keltem fel, hogy Joe ott volt a szállodában, az ajtóm előtt. Először nem akartam beengedni, hisz hatalmasat csalódtam benne, de aztán bekönyörögte magát, és megbeszéltünk mindent. Később elment az áram. Gyertyával világítottunk, és Joe rendelt vacsit. Aztán gitározott nekem, és… - úgy döntök, hogy a szellemet nem említem meg – És aztán ennyi. Reggel felkeltem és elindultam.
Ezzel befejezettnek nyilvánítom a mesélést. A többiek vegyes érzelmekkel az arcukon merednek rám.
- Mázlista vagy.. – sziszegi Katherine, gondolom Joe miatt. Fáradt mosollyal nézek rá nővéremre, aki viszonozza a gesztust.
- Szerintem menj, feküdj le. Hulla fáradt vagy, majd holnap még beszélgetünk – karol át egy kicsit Gab, majd elenged.
- Hozzá tudnék szokni, hogy ennyire szeretsz – jelentem ki, mire rám vigyorog.
- Csak úgy jó a szivatás, ha előtte jó fej vagy – tájékoztat.
- Jó éjszakát! – megyek fel a szobámba, és befekszem az ágyamba.Velem szemben a falat Jonas Brothers poszterek ezrei díszítik, és mindegyik dedikálva van.
Na igen, ha a skacok unatkoztak, csak átjöttek aláírogatni ezt-azt… A régi emlékek megmosolyogtatnak, és ilyen gondolatokkal a fejemben alszom el mély, édes álomba…



Reggel nagyjából 10 óra körül ébredek fel, és lecsoszogok a konyhába. Mivel szombat van, a család minden tagját a nappaliban találom. Kath a tévét nézi apával, amiben épp reklám van, Gab az asztalnál reggelizik, anya pedig mosogat.
- Jó reggelt – köszönök, mire mind felém néznek.
- Sziaaaa – ugrik a nyakamba… Sophie, a legjobb barátnőm, akit csak nagy nehezen tudtam itt hagyni Londonban.
- Soph! Hát te? – ölelem meg jó szorosan. Amúgy most honnan került ide? Nem tudom..
- Én itt vagyok, és nagyon örülök, hogy te is – mosolyog rám melegen és őszintén – Annyira hiányoztáál!!
- Te is nekem – szorítom magamhoz.
Érzem, hogy a telefonja rezegni kezd a zsebében.
- Ó, SMS – rántja elő hirtelen, és elolvassa a sorokat. Én is belelesek egy pillanatra.
„15 perc és nálad vagyok;) xxx Lou.”
- Oké, 10 perc múlva mennem kell – rakja el, és felrángat a szobába, hogy meséljek neki.
Mindent megpróbálok belefoglalni egy rövid kis hadarásba, de Sophie-val leginkább Joe a közös téma.
- Szóval akkor most boldog vagy? – kérdezi.
- Azt hiszem, igen – biccentek.
- Ninaa!! – hallom lentről apa hangját, mire lesietek az emeletről.
- Igen? - Joe van a TV-ben. Most kapcsoltunk ide. – tájékoztat, aminek következtében nem halljuk a fiúnak feltett kérdést.
- Öhm… igen. Van három lány, aki mindennél többet jelent számomra. Demi, Linda és Danielle – bólint Joe, óvatos mosollyal az arcán – Jaa, és Sasha is.
Döbbenten meredek a képernyőre, Gabriel kezéből kicsúszik a pohár, és darabokra törik szét a földön. Sophie lehajtja a fejét, és halkan azt suttogja, „most mennem kell”. Még bátorítólag átölel, majd távozik.
Most komolyan? Tegnap jöttem el Dallasból, és Joe máris…. Demi? És…és Linda meg Dani? És ki a fene az a Sasha?! És engem még csak meg sem említett…
Könnyekkel küszködve rohanok fel a szobámba, és bevágom az ajtót magam mögött. Annyira ideges vagyok, hogy mindent szanaszét dobálok a szobámban. Lámpát, órát, plüssállatot, könyveket, bármit. Aztán csak bedőlök az ágyamba, és csak sírok, perceken át.
- Mondtam én, hogy a rocksztárok csak összetörik a szívedet!! – hallom anya hangját, ami kicsit sem szigorú, pusztán közli, hogy megint igaza volt.
Erre felnézek. Az egész család ott áll az ajtóban. Gab csak szomorúan elmosolyodik, és odajön hozzám, majd leül mellém, és átkarol.
- Maria! – szól rá apa. Anya sóhajtva hagyja el a szobámat, mire apa a plafonra nézve megrázza a fejét – Ne is hallgass rá, sosem szívlelte Joe-t. Nicket viszont annál inkább. Figyelj, én ismerem Joe-t, rendes gyerek. Sosem tenne ilyet veled, hidd el. Nem is hallottuk a kérdést.
- Apa! Joe már… már megbántott így! Az újság is azt írta, hogy Joe és Demi flörtöltek egymással, sőt, volt ott valami titokzatos lány is! És bár Joe azt mondta, csak az unokahúga, én ebben már nem vagyok biztos – fakadok ki.
- Kislányom! Ne legyél már ennyire negatív felfogású! Tegnap is mesélted, hogy Joe megesküdött, hogy az hazugság – rivall rám apa.
- Simán hazudhatott! Jó színész! – vágok vissza.
- Ezt gondold át még egyszer – megy ki.
- És ki a franc az a Sasha?! – kiabálok utána. Erre visszajön.
- Nem tudom! Honnan kéne tudnom?! De Joe… ő nem olyan, hogy csak úgy megbántana, hidd el – ezzel ténylegesen kimegy, és már nem jön vissza.
Sóhajtva Gabriel vállára döntöm a fejem, és próbálom visszanyelni a könnyimet.
Csak kattog az agyam. Joe. Demi. Lindz. Dani. Sasha.
- Figyelj, Nina. Joe tényleg rendes srác. Csak bízz benne – javasolja bátyám, mire elmosolyodom.
- Igen, de.. nehéz. Messze van. És… Sasha. Ez rosszul hangzik. – húzom el a számat.
Katherine-re nézek, aki némán néz engem az ajtónak dőlve. Mindig is irigy volt rám Joe miatt. Ő is elmegy, majd Gab is elenged, hogy feltápászkodjon.
- Hé. Fel a fejjel – küld felém egy biztató mosolyt, és kimegy az ajtómon. Pár percre egyedül maradok, és belefejelek a párnámba.
Miért én?
A gondolatok ide-oda cikáznak a fejemben, és szinte követni sem tudom őket. Joe. Nick. Csók. Turn Right. Hello Beautiful. Szellem. Vihar. Linda. Sasha. Demi.
- Szia… - hallom Sophie hangját, mire felnézek.
- Szia..sztok – motyogom, mikor meglátom, hogy egy fiú áll mellette, és mikor meglát, elkerekednek a szemei.
- Szia – nyögi halkan – Tudom, ki vagy.
- Mi? – kérdezek vissza értetlenül, mert nem tiszta, hogy ez most hogy jött ide.
- Nina Skyes. Te vagy Joe Jonas ba…
- Lou, ne most! – szakítja félbe Soph, mire hálásan pillantok rá – Ő itt a barátom, Louis Tomlinson.
- Örülök.. – biccentek.
- Mizu? Hogy vagy? – ül mellém barátnőm, és Louis is beljebb merészkedik.
- Semmi. Megőrülök. A szívem már darabokban van valahol bennem, és eszméletlenül fáj. Soha ne járj sztárokkal… - sóhajtom.
Mivel Sophie nem válaszol, elkezdem Lou-t faggatni minden féle dologról. Először alapadatok, aztán egyre személyesebb dolgokra térek ki. Például, hogy hány barátnője volt eddig, mennyi ideig volt szingli Soph előtt, mik a tervei, stb… Egyre jobban leveri a víz, és szerintem úgy érzi magát, mintha egy szigorú anyával beszélgetne. Így Sophie annyira megszánja szegényt, hogy végül elküldi, és úgy dönt, ő nálam alszik ma.
- Azért ne nyírd ki a pasimat – nevet rám, mire bocsánatkérően elmosolyodom.
Rengeteget beszélgetünk még (Lou barátairól, Sophie egyeteméről, stb…), mikor este fél 12 körül megszólal a telefonom. Ránézek a kijelzőre.
- Joe az. – motyogom halkan.
- Vedd fel, és hangosítsd ki – utasít barátnőm, mire sóhajtva nyomok rá a ’Válasz’ gombra, és kihangosítom a készüléket.
- Szia Joe.
- Sziaaaaaa!! Hogy vagy??? – érdeklődik piszkosul aranyosan, úgyhogy muszáj mosolyognom.
- Remekül.. –füllentem, hisz ettől még koránt sem túl jó a kedvem.
- Jaj.. várj.. – kér Joe – Sasha!Erre a névre görcsbe ugrik a gyomrom, és összeszorul a szívem.
Ott van. Joe-nál van a csaj.
Sokatmondóan Sophie-ra nézek, aki viszonozza a pillantást, és alig láthatóan elhúzza a száját. Olyan feszült hangulat uralkodik el rajtunk, hogy még egy hűtőt is működésképessé tudnánk tenni.
- Sasha, tedd azt le! A gitárt neee! Rakd le Fekete Gyöngyöt, hallod?! – kiabál Joe - Na, komolyan!
A háttérben csak egy lány csilingelő nevetését hallom.
Összeszorult szívvel hallgatom, ahogyan kergetőznek és egymással röhögnek, jókedvűen. Úgy hallom, jól szórakoznak, és rám már nincs is szükség.
- Bocs, de ezt nem bírom tovább – nézek Sophie-ra, és kinyomom a telefon, majd ki is kapcsolom.
Könnyeim egyre csak csorognak le az arcomon, és barátnőm ölébe dőlök. Ez nem igaz. Tegnap. Egy napja jöttem el, és ez van. Joe-nak más kell. Valami Sasha.
- Ne sírj – próbál vigasztalni barátnőm, de nem megy vele sokra. Csak zokogok, hosszú óráknak tűnő perceken át, és végül álomba ringatnak a könnyek…



Az elmúlt egy hétben Soph próbált felvidítani, úgyhogy elrángatott magával mindenhová (jóó, persze jól esett, meg minden, csak nagyon nem volt hozzá hangulatom..), úgyhogy jó alaposan megismertem Louist, akit „jófejnek” könyveltem el. Teljes mértékben illik Sophie-hoz. Most a gépem előtt ülök, és az e-mailjeimet nézem. Van egy bejövőm Joe-tól, és egy Lindától. Előbb Lindzét nyitottam meg.

„Sziaaaaaa!!! :)

Hogy vaaagy? Annyira hiányzol! :/
A lényegre is térek: Joe ki van akadva.
Miért nem veszed fel a telefont, vagy válaszolsz az SMS-eire, vagy írsz neki vissza Twitteren, esetleg E-mailen….? Amióta elmentél, kicsit nyomottabb a kedve, de most, hogy nem is válaszolsz neki, tiszta szomorú… Rossz ránézni.
Légyszi, csinálj valamit vele. Hívd fel, vagy…. esetleg GYERE HAZA?!
Nagyon hiányzol mindenkinek, de főleg Joe-nak… :( Válaszolj hamar!!!

xoxo

Lindz.

Sóhajtva temetem arcomat két tenyerembe, majd válaszolok neki.

„Szijamija :)

Jóól vagyok köszi, kicsit elfáradtam, mert múlthéten Sophie-val és a barátjával, Louissal mászkáltam ide-oda, és egy napra sem hagytak unatkozni… :)
Erről szerintem nem szeretnéd, hogy meséljek. És ő sem örülne neki. Üzenem neki, hogy gondolkozzon el, miket mondd egy interjúban milyen lányokról, meg hogy amúgy én is létezem… De mindegy, nem húzom fel magam.
Nem hiszem, hogy a közeljövőben megfordulok L.A.-ben vagy egyáltalán Amerikában…
Most kell egy kis nyugi. Puszcsa, majd írj, ha van valami fontos dolog, amiről tudnom kellene! SZERETLEK! :))
Mondd meg Deminek, hogy sajnálom, amiket mondtam, Nicknek, Kevnek és Daninek, hogy hiányoznak, és… ennyi.

xoxoxo:

Nina.

Még egyszer végigolvasom a sorokat, majd elküldöm az üzenetet, és megnézem, mit írt Joe.

„Nina,

Nem tudom… mi történt?
Egyszer sem veszed fel a telefont, az SMS-eimre sem reagálsz, sem a Twitter posztjaimra (pedig van vagy 20…), és az e-mailekre sem válaszolsz. Valami rosszat csináltam?
Mert ha igen, szólj légy szíves. Beszéljük inkább meg..
Nagyon hiányzol, szinte nyomaszt az érzés reggelente, hogy aznap sem látlak… Nem szeretnél lassan hazajönni?
Már egyáltalán nem mi vagyunk a téma (Chris Brown megverte Rihannát, folyik a herce-hurca..), úgyhogy nyugodtan meglehetnénk…!Kérlek!!!!!! :(
Nagyon hiányzol és nagyon szeretlek:

Joseph (az elegáns és férfias keresztnevemmel élve:)


Neki nem válaszolok, akármennyire is szeretnék. Nem.
- Hali, mi jót csinálsz? – jön be Gab, mire becsukom a mailjeimet, és felé fordulok a székkel.
- Csak megnéztem az üzeneteimet – rántok vállat.
- Hiányolnak Angelesben?
- Van, aki igen, van, aki nem igazán… - nevetek fel zaklatottan. Nem tudom, kire gondoltam. Csak biztos van, akinek nem igazán hiányzom.. Például Sasha…..
- Joe? – tér ki a leglényegesebb személyre egyből. Némán bólintok.
- Mennyire?- Ki van akadva, hogy nem adok magamról életjelet neki.. – sütöm le a szemem. Gab idegesen rágja a szája szélét.
- Meddig szeretnéd kínozni?
- Háát, most egy darabig nem szeretnék hallani róla, vagy beszélni vele, meg ilyenek… - magyarázom neki, mire megértően bólint egyet.
- Oké, te tudod. Csak ne legyen baj.. – fekszik el az ágyamon.
- Milyen baj? – kérdezem.
- Nem tudom.. ha mondjuk nagyon kibukik, meg ne ölje magát… - néz fel rám.
- Ááh, Joe nem olyan – rázom a fejem határozottan.
- Okéé, csak… mondtam – ül fel lassan, és feláll – Nem jössz? Mindjárt meccs lesz.
- Milyen? – állok fel.
- Spanyol – horvát – kacsint rám, mire azonnal kimegyek az ajtómon, és lerobogok a nappaliba.
- Casillaaaaaas – ülök le a kanapéra törökülésben, és várom a mérkőzés kezdetét. Imádom a spanyol válogatott csapatot, ők a legjobbak. Na meg a németek.
A konyhából pattogatott kukorica illatát érzem, amitől összefut a nyál a számban. Nyamii!
Apa bejön a tállal, amiben a nasi van, és leül mellém, mire azonnal belemarkolok a tál tartalmába, és a számba dobok egyet. Gab is megérkezik, ő a másik oldalamon foglal helyet. A családban csak mi nézünk focit, de olyankor mindig jó a hangulat. A meccs kezdetét veszi, mi pedig jó hamar belelendülünk a szurkolásba.
- Villa, édesem, hajrááá! – kiabálok torkomszakadtából. Apa és Gabriel röhögve néznek rám.
- Nina, édesem, halkabban – szól rám anya, és visszamegy a konyhába.
- Bocsi – válaszolom, de szememet a tévén tartom. Piquének hatalmas helyzete van, éééés… GÓL!
- Respect! – pacsizok bátyámmal, és veszek még egy marék kukoricát. Hiányoztak ezek a meccsnézős délutánok.
A meccs végéig még előkerül a hűtőből pár sörös doboz is, amit én cseppet sem bánok.
A mérkőzést egyértelműen a spanyolok nyerik, aminek én meglehetősen… örülök:
- Ahhh ez az, mert a SPANYOLOK a legjobbaaaaak!! – táncikálok a tévé előtt lévő területen, apáék pedig nevetve figyelnek, majd lassan átkapcsolnak máshová.
- Joe, mi újság azzal a lánnyal, Ninával? – hallom a hátam mögül, mire megperdülök a tengelyem körül.
Joe nyúzott arccal néz a riporterre, majd lassan szólásra nyitja a száját. Rekedt hangon szólal meg.
- Nina… Ő egy csodálatos lány. Boldog vagyok, hogy ismerhetem, de ő most… most Londonban nyaral. Még én sem tudom, hogy pontosan mi van, és nem tudom, ő tudja-e, de majd meglátjuk, amikor visszajött – válaszol.
- És tervezel vele valami komolyabb dolgot?
- Erről most nem beszélnék, ha nem gond.
- Nem, persze.. köszönjük Joe. Nagyon fáradtnak tűnsz, pihend ki magad. Szia! – küldi el a riporter, és a hírolvasó jelenik meg a képernyőn.
- Csodááás.. – vetődöm vissza a kanapéra.
Lindának igaza volt: tényleg rossz ránézni Joe-ra. Olyan, mintha már napok óta nem aludna rendesen, és talán valamivel vékonyabbnak is tűnt…
- Lesz ma Vámpírnaplók – mondja halkan Kath a hátam mögött.
- Kiráály… - nyugtázom, és ismét felvonulok a szobámba. Megint kell egy kis egyedüllét. Fent berakom a srácok Jonas Brothers című albumát, kiülök az ablakpárkányra, és csak hallgatom.Az ég már kezd sötétedni, a nap már lement, és a felhők rózsaszínes lila vattacukrokra hasonlítanak.
Mikor a Hello Beautiful indul el, beleharapok az alsó ajkamba.
Egyből Joe jut az eszembe, amitől sírhatnékom támad. Néhány visszatartott könnycsepp elindul lefelé az arcomon, és én az ujjammal el is törlöm őket.
- But tonight, I’m gonna fly… - énekli Joe, amitől még több könny folyik le az arcomon, és már nem is próbálom megállítani őket.
- Nina….? – hallok odalentről egy hitetlen hangot, mire odakapom a fejem – Nem hiszek a szememnek, komolyan te vagy az?
- Zac… - motyogom, és szívem kicsit felgyorsul.
Zac Treen. Mielőtt elmentem Londonból, elég jól alakult köztünk valami. És nem mondom, hogy azóta nem tetszik, vagy ilyesmi. Most szemébe lógó, sötétbarna haját kicsit szétfújta az esti szellő, és zsebre dugott kezekkel néz fel rám.
- Hát te? – érdeklődik.
- Várj, lemegyek – mondom neki, és kikapcsolom a zenét, majd lesietek a lépcsőn. Ahogy kinyitom az ajtót, még mindig ott áll, ahol pár perce.
- Szia.. – sietek hozzá, és szorosan magamhoz ölelem. Mosolyogva engedem el.
- Hali, jó, hogy itt vagy – húzza rosszfiús félmosolyra a száját.
- Igen, már… hiányzott.
- Mi? – érdeklődik.
- Hát… a család, a környezet, a Big Ben, a barátaim, London – fejtem ki kicsit bővebben, és mindketten nevetni kezdünk, bár nem tudjuk, miért. Csak úgy. Jó újra látni egymást.
- És milyen az Angyalok Városa?
- Nagyon jó, bár vigyáznod kell arra, hogy kivel mit csinálsz, mert egyik napról a másikra hírességnek számíthatsz egy apró ajándék miatt… - nyúlok a nyakláncomhoz, amelyen Joe neve ékeskedik.
- Wow, az úgy jóóó – nevet – Mi történt?
- Áh, nem lényeg… - legyintek mosolyogva.
- Dehogyis nem. Neked legalább van mit mesélned..
- Na, ne hülyülj. Neked is biztos van!
- Háát, nincs nagyon.. Van egy barátnőm, akit ki akarok dobni egy ideje, mert kicsit kihűlt a kapcsolatunk, de… ennyi – ránt vállat tehetetlenül.
- Hogy hívják?
- Jessica…
- Nem akarod nekem bemutatni? – vetem fel az ötletet. Rám néz, és elmosolyodik.
- Ha szeretnéd, bemutathatom. Vagy meg.. – sandít az ablakomra, ezzel arra célozva, hogy esetleg.. menjünk be.
- Oké, persze. Amúgy sincs semmi dolgom ezen a héten. Meg a következőn. Meg az azutánin se – vigyorgok – Na, bejössz?
- Persze, ha be lehet – biccent, mire kinyitom a bejárati ajtót.
- Jó estét! – köszön Zac illedelmesen, mire apa a Gabriel felkapják a fejüket, majd vészjóslóan összenéznek.
- Zac.. hát te? – jön elő a konyhából anya csodálkozva, és Katherine is követi, majd felvont szemöldökkel mered rám. Megvonom a vállam, és apáék felé nézek, akik suttogva beszélgetnek, feltételezem rólam.
- Figyelj.. fent várlak – mondom Zacnek, aki leállt anyával beszélgetni.
- Rendben, menj csak – küld felém egy megnyerő mosolyt, majd visszafordul anyuhoz. Lassan fellépek mindegy egyes fokon, és ahogy bemegyek a szobába, azt látom, hogy bejövő hívásom van. Joe az, így nemes egyszerűséggel kinyomom.
- Most nem nevetgélsz Sasha-val? – kérdezem halkan, aztán inkább leülök az ágyamra, és várom a fiút, aki fel is jön, és becsukja az ajtót.
- Huuu, anyud aztán tud kérdezgetni – veti le magát mellém.
- Jajamm, ő igen – vigyorgok, és előszedem a laptopomat, hiszen meg akarta mutatni a barátnőjét.
Beszélgetéssel ütjük el az időnk nagy részét, mire Zac berak egy Jessie McCartney számot, az Up-ot.
- Óóóó, te még emlékszel a koreográfiára? – pattanok fel, és előásom a lépéseket az emlékezetemből.
Zaccel egy suliba jártunk egy időben, és egyszer ezt táncoltuk a végzősök búcsúztatásán.
- Persze, olyan hülyeség volt, hogy nem bírom elfelejteni – röhög, és ő is beáll mellém, majd együtt kezdünk el táncolni. A végén a záró lépés az, hogy szorosan egymással szemben kell megállnunk, aminek következtében mi most összefejelünk.
- Basszus – nevetek, és a fejemhez kapom a kezem.
- Megvagy? – kéredzi kicsit aggódva.
- Perszee, jól vagyok köszi – mosolygok rá – Na, megmutatod a csajt??
- Jaaaa, perszee – ül oda a géphez, és bejelentkezik facebookra. Felmegy az adatlapjára, és meg kell állapítanom, hogy nagyon jó a profilképe.
- Jesszumpepi, mennyi ismerősöd van?! – néézem megrökönyödve a képernyőt.
- Hááát… sok. A felét sem ismerem… - mosolyog rám zavartan, majd megnyitja egy gyönyörű lány adatlapját.
- Hűűű… - mászok oda a géphez, és csak nézem a képet – Ez a csaj…. rohadt széép!
- Igen, ő nagyon… de…. – hajtja le a fejét.
- De?
- Idegesítő egy stílusa van – húzza el a száját.
- Jaaa…
Csörögni kezd a telefonja, mire kissé csalódott fejjel rám néz.
- Bocs, de mennem kell… Ne haragudj. Ha tudom, hogy itthon vagy, nem csinálok programot… Bakker… - akad ki.
- Hé, semmi baj. Holnap nincs kedved csinálni valamit?? – ajánlom fel.
- Deee, persze, nagyon jóó lenne… Majd írok facebookon, csak maradj online – ad két puszit, és lerohan a lépcsőn.
- Viszlát! – hallom, ahogy elköszön, majd az ajtó nyitódását és csukódását.
Sóhajtva jelentkezem át az én profilomba, és mivel nem voltam fent már évek óta, 30 üzenet és 356 értesítés fogad, valamint 123 ismerősnek jelölés.
- Jesszusom…
Elindítom Usher Yeah című számát, és elkezdek végignézni mindent. Leginkább ismeretlenek jelölgettek be, vagy a volt osztálytársaim (őket vissza is jelölöm), az üzenetek többsége Joe-val kapcsolatos (köztük Sarah „Tudtam, hogy Joe Jonassal kavarsz!” üzenete), az értesítéséket pedig már végig se nézem. Pörög a facebook, mert ma este 9-től lesz egy Jonas koncert, úgyhogy csak megyek egyre lejjebb, valami fontos infót keresve, de egyszer csak megakad a szemem egy képen, amin… én vagyok.Jonasék tették ki a facebook oldalukra.

„Nina, hiányzol!!! Küldj nekünk erőt a ma esti koncertre, és GYERE HAZA MINNÉL ELŐBB!!!XXX.
Kev, Nick, Joe..”

8.978 ember lájkolta be eddig, pedig 2 perce rakták ki, és már rengeteg hozzászólás is érkezett hozzá, de nm akarom őket látni. Így csak belájkolom a bejegyzést, és tovább megyek lefelé. Mivel véget ért a szám, most Skrillex Bangaragjával szórakoztatom magamat tovább, és posztolok egyet az oldalamra.

„Laza vagyok, mint zsírszövet..! ;)”

Erről jut eszembe, hogy most fog kezdődni a Vámpírnaplók, így gyorsan leszaladok a nappaliba, hogy nézzem Kath-el.
- Na, mikor kezdődik?? – ülök le mellé a kanapéra.
- Biztos ezt akarod? – kérdez vissza.
- Mit?
- Hogy most vele is kavarni fogsz.
- Zaccel? – döbbenek meg – Nem, én nem.. Én csak…..
- Mondd a szemembe, hogy már nem tetszik neked!
- Nem… Ahhh, ismersz – hajtom le a fejem – Ne haragudj, de annyira jó volt látni! Ráadásul barátnője van, szóval…
- Attól függetlenül még flörtölhet veled! – rivall rám nővérem, és igazat adok neki.
- De ÉN nem fogok vele!!
- Most is azt csináltad!! – vág vissza – Minek hívtad be?
- Mert… Mert rég láttam, és beszélgetni akartam vele, plusz meg akarta mutatni nekem a barátnőjét!
- Ajjj Nina, hogy dőlhetsz be egy ilyen dumának? – akad ki – Egyértelműen tetszel még neki!!
- Katherine, én már túltettem magamat Zacen. Nem fogok összejönni vele, vagy ilyesmi… - biztosítom, de elhalkulok, mert rezegni kezd a telefonom. Előhúzom, de a képernyőn ismeretlen telefonszámot látok. Csak ne Joe legyen az…
- Igen?
- Sziaaa, itt Sonny – hallom Skrillex hangját, mire elmosolyodom.
- Héé Skrillex, hali! Hogy vagy, hogy hogy felhívtál? – érdeklődöm, és felállok, hogy ne zavarjam Kath-et, aki elkezdte nézni a Vámpírnaplókat.
- Háát, minden király, de amúgy hallottam, hogy veletek nem annyira. Mit szólnál, ha holnap összekoccannánk valahol, és átdumálnánk pár dolgot? Plusz lenne majd még valami, amit… fel szeretnék ajánlani, vagy.. kérni szeretnék. – mondja, én pedig sóhajtok.
- Nézd, Sonny, én…. Szívesen mennék, de én most... Londonban vagyok, és nem tervezek visszamenni Amerikába egy ideig – vallom be neki halkan.
- Joe miatt?
- Neeem, vele elvileg megbeszéltünk mindent, csak amúgy most ő is… Mindegy. Szóval ez a helyzet, ne haragudj.
- Semmi gond, csak… tényleg fontos lenne.
- Akkor.. Nem ér rá mondjuk hétvégén? Megpróbálok elmenni… - sóhajtom megadóan.
- De. A szombat jó neked?
- Nekem az elkövetkezendő időszakban bármelyik nap jó – nevetek fel, mire ő is elenged egy kacajt.
- Remek. Akkor szombaton látlak. Hol?
- Ööö… Látod ez jó kérdés. Ott, ahol a buli volt? – dobom fel az ötletet. Majd valahogy odatalálok.
- Okés. - Rendben. Akkor szombaton. Szia – rakom le, és visszamegyek Katherine-hez.
A sorozat már javában megy, most épp az történik, hogy Stefan elmondja Damonnek, hogy nála vannak Klaus koporsói. Damon kiakad, és a többi. Már láttam.
- Szombaton L.A.-be kell mennem – közlöm nővéremmel, aki erre felém néz.
- Mert hogy? - Skrillex mondani akar valamit, plusz beszélgetni akar velem… Legalábbis ezt mondta… - mélázok.
- Nina, nagyon szépen kérlek, hogy ne keverd bele ebbe még Skrilleyet is! – csattan fel a tesóm.
- Én meg nagyon szépen megkérlek, hogy ne szólj bele az életembe!
Ezzel inkább felmegyek a szobámba, és megnézem a facebookom.
Zac írt.

Zac üzenete: Nina, akkor holnap hol és mikor? Zac üzenete: Hahóó!!!Zac üzenete: Nina, itt vagy??

Jaj, kicsit elfelejtettem, hogy írni fog. Na mindegy.


Nina üzenete: Itt. Bocsesz :)
Zac üzenete: Semmi gond. Akkor holnap?
Nina üzenete: Ahhaaa, mit szólnál, ha a Big Ben előtt összefutnánk?
Zac üzenete: Ok. :) Várom
Nina üzenete: Zseer.! :D
Zac üzenete: Történt vmi? Fura vagy……
Nina üzenete: Neem, csak.. Szombaton repülök vissza LA-be… :/
Zac üzenete: Meeert? :o
Nina üzenete: Skrillex hívott..
Zac üzenete: AZ a Skrillex????
Nina üzenete: Meik másik? :) Ahm, beszélni akar velem.

Hirtelen az órára nézek. Háromnegyed 10 van. Már 45 perce megy a koncert.
Komolyan, szurkolok a srácoknak.

Zac üzenete: Wooow, de jóóó! *-*
Nina üzenete: Ááh, most nincs kedvem repülni, + visszamenni se.. ://
Zac üzenete: Én ezért simán odarepülnéék.. :)
Nina üzenete: Hát én nem! :S

Ekkor megcsörren a telefonom: Lindz.

Nina üzenete: Pill, telefon. :)
Zac üzenete: Ok. :D :)

 - Mondjad.
- MOST azonnal gyere haza! – Linda zaklatott, aggódó hangja megrémiszt.
- Mert? Mi történt? – kérdezem hirtelen.
- Joe kórházban van…

Zac és Nina :)

12. fejezet – Hirtelen változások

Úgy érzem magam, mintha a szívemet elhagytam volna valahol út közben.
Most, ahogy kinézek az ablakon, már tudom, hogy mégsem volt olyan jó döntés csak úgy itt hagyni mindent és mindenkit. Vissza kellene mennem. Ilyen gondolatok közé merülve ülök, felhúzott lábakkal, mikor egyszer csak a gép remegni kezd alattam. Kétségbe esve markolom meg a karfát. Mindig is féltem a repüléstől. Most kirántom a fülemből a fülhallgatókat, és rémülten forgolódok.
- MI történik? – kérdezem a mögöttem ülő hölgyet, aki szintén értetlenül fordul felém.
- Én sem tudom, kisasszony.
- Hölgyeim és Uraim! Kérem, őrizzék meg a nyugalmukat! Egy kisebb légörvénybe kerültünk, amiből hamarosan kijutunk. Azonban mint most tájékoztattak, az utat végig ilyenek fogják kísérni, így veszélyes lenne most Londonig szállítanunk Önöket. Éppen ezért kényszerleszállást fogunk végrehajtani Dallasban, és a La Quinta hotelban fogunk maguknak szállást biztosítani az éjszakára, amíg is reméljük, hogy a vihar elcsendesedik – mondja be a pilóta, én pedig még inkább kétségbe esem.
Mi lesz, ha elront valamit, és lezuhanunk?
- Nem… ilyen nem történhet… minden rendben lesz… - nyugtatom magam, s érzem, hogy a gép most már kevésbé instabil, és ereszkedni kezdünk.
Most épp Joe I Gotta Find You-ja szól az iPodon, ami megnyugtat. Lehunyom a szemem, és magam elé képzelem Joe mosolygós arcát, amitől könnyek gyűlnek a szemembe.
Hogy voltam képes csak így otthagyni őt a reptéren? Hiszen annyira szeretem őt. És miért ellenkeztem annál a csóknál? Hisz’ épp azon rágódtam, hogy mennyire vágyom egyetlen csókjára. És aztán az az üzenet…
„Ha valakit igazán szeretsz, engedd el. Ha visszajön hozzád, örökké a tiéd marad. De ha nem, akkor soha nem volt igazán a tiéd.”
Az óta folyamatosan ezek a mondatok járnak a fejemben. Muszáj visszamennem hozzá, bár még nem is voltam igazán az övé… Érzem, hogy a gép landol, és már csak gurulunk, így kikapcsolom a biztonsági övet. Mikor megáll a gép, remegő lábakkal felállok a helyemről, és leszállok. A reptér épületében odaadják nekünk a bőröndjeinket, és egy busszal szállítanak át minket a hotelba.
- Jó napot! – szólal meg egy öltönyös pasas, gondolom, a hotel igazgatója lehet – Mindenkinek adunk egy szobát, hogy az éjszakára elszállásoljuk Önöket. Reggel 6 órakor lesz az indulás, vissza a reptérre, és a repülő továbbszállítja majd Önöket Londonba. Köszönjük a megértésüket!
Ezzel elkezdi kiosztogatni a kulcsokat. Én a 56-osat kapom, így elindulok a 3. emelet felé. A szobám egész otthonos, és nagyon tetszik, csak az zavar, hogy odakint épp leszakad az ég. Utálom a viharokat. Mivel még csak 2 óra van, ledőlök az ágyra, és bedugom a fülem, hátha el tudok aludni. Pár lassú Jonas számot bevetve sikerül is, és csak délután háromnegyed öt körül ébredek fel.Mikor kinézek az ablakon, azt látom, hogy még rosszabbodott az idő, mint amilyen volt. Azt látom, hogy egy ismerős autó parkol le a szálloda előtt, és egy ismerős alak ugrik ki belőle, mire a szívem heves dobogásba kezd.
- Joe… - nyögöm, és könnyeim előtörnek belőlem.
Hát már képzelődök is? Ennyire hiányozna?
- Nina! Joe vagyok, engedj be! – kopog be az ajtón, mire felkapom a fejem.
Nem. Nem lehet itt.
- Nem, Joe… Hagyj békén… Menj el - mondom neki, a sírástól remegő hangon.
- Nem megyek el. Nina, úgy ott hagytál azon a reptéren, hogy azt hittem, ott halok meg! Vicc nélkül! Szerinted normális, ha egy pasi ilyet érez egy lány miatt?
- Nem tudom… - nyögöm.
- Kérlek, engedj be… - könyörög halkabban, mire felsóhajtok, és eldörzsölöm a lefolyó könnycseppeket.
- Joe…
- Mondjad. – válaszol, és hallom, hogy leül az ajtó elé.
- Miért nem tudunk elszakadni egymástól, és egymás nélkül élni?
- Tudni tudunk. Csak nem akarunk.
- Nem, Joe.. ez… - temetem kezeimbe arcomat szomorúan.
- Ez ilyen egyszerű – mondja – Vagy te nélkülem akarsz élni? Vagy ami fontosabb… El tudnád képzelni nélkülem az életed?
- Hát, ami azt illeti… nem – vallom be.
- Remek. Mert én sem tudnék élni nélküled. És akkor most esetleg… beengednél, hogy elmagyarázzam ezt az egész hülyeséget? – kérdezi reménykedve.
- Hahh… igen. Gyere – megyek az ajtóhoz, és kinyitom azt.
Arra számítok, hogy még mindig a földön ül, de ehelyett velem szemben áll, és letámad. Arcomat két keze közé fogja, hogy ne tudjak elmenekülni, és csak úgy habzsolja az ajkaimat, mintha soha sem akarná abba hagyni. Vizes ruhája engem is kissé nedvessé tesz ott, ahol testünk összeér. A fiú csak úgy húz magához, mintha soha nem akarna elengedni többé a karjai közül. Ekkor leszakad rólam, ami kicsit elszomorít, de így legalább levegőhöz jutok.
- Ne haragudj… - suttogja, és elenged. Kissé döbbenten zárom be az ajtót, és leülök az ágyra, ő pedig a földre, törökülésbe.
- Na, hallgatlak – közlöm vele fapofával, jelezve, hogy az előbbi csók sem mulasztotta el a dühömet.
- Na… Mi is volt az első? Hogy járok Selenával. Nina, jól tudod, hogy ez nem igaz. Selena minden, csak nem az a lány, akivel valaha is összejönnék. Ráadásul ott voltál aznap este, mikor kijelentette, hogy ezt mondta a Seventeennek.
- Igen, ott voltam – bólintok.
- Oké… Aztán a Demis pletyka. NEM IGAZ! Soha nem kavarnék Demivel. Nem az a fajta lány, akit én szeretek. Én az életvidám lányokért vagyok oda, akik minden nap végig mosolyognak, és nem… vagdossák a kezüket, vagy hánytatják magukat a túlsúlyok miatt. A magabiztos lányokat szeretem, mint amilyen te is vagy! Demi maximum azért szimpatikus nekem, mert külsőre hasonlít rád. De odabent nem. Odabent nincs még egy olyan lány, mint amilyen te vagy… - magyarázza el ezt is.
- Vagy mint az a titokzatos lány, nem de?! – förmedek rá idegesen.
- Nina… tudod, ki az a lány?
- Nem! Biztos magabiztosabb, mint én… - mondom cinikusan.
- Nem tudom, nem hinném. De ő az unokahúgom, vele meg végképp nem szűrném össze a levet, pláne nem flörtölnék vele. De családon belül az arcra puszi már megszokott, nem? – kérdezi egyszerűen.
- De… De igen… - sóhajtom.
Tényleg nem hibás semmiben, és én ok nélkül bántottam meg őt ilyen nagyon.
- És ami pedig a veled kapcsolatos dolgokat illeti… Tudod, hogy abból mi igaz, és mi nem… - mondja kicsit zavartan.
- Igen, tudom… És… ne haragudj, hogy ennyire felhúztam magam, és nem hagytam, hogy megmagyarázd a dolgokat… Sajnálom… - hajtom le a fejem szánakozva.
- Semmi gond… - mosolyog rám bíztatóan.
- Joe… én is szeretlek. Nagyon. És elég régóta… - vallom be neki nagy nehezen.
Úgy érzem, tudnia kell róla. Na meg hát ugye ő is elmondta, hogy már 2 éve szimpatizál velem.
- Mióta? – ül fel mellém az ágyra.
- Hát nem is tudom… Talán már az elején tetszettél…
- Értem – karol át gyengéden, mire halványan elmosolyodom.
- Éééés…. még mindig vissza akarsz menni Londonba? – kérdezi, kicsit félve attól, hogy mit fogok mondani.
- Joe… - veszek egy mély levegőt – Tudod, én tényleg… Szeretlek. És amikor felszálltam arra a gépre és ott hagytalak, azt hittem, hogy nem bírom ki. És utána még rátett egy lapáttal az üzeneted is. És… teljes szívemből megbocsátok neked, de…
- Ahh… - sóhajt lemondóan – Ez a „de” mindig rosszat jelent.
- Joe, muszáj hazamennem! Teljesen ki vagyok készülve. Túl sok volt a drámázás, túl… sokat kaptam Hollywoodból. Össze vagyok zavarodva. Haza kell mennem, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem, és átgondoljam a dolgokat – magyarázom meg neki azt, amit érzek.
- Igen, azt hiszem, nekem is át kell… - kezdené, de beléfojtom a szót egy hosszú csókkal, amit búcsúnak szánok számára. Kicsit hirtelen éri, de nem sokáig zavartatja magát.
- Ne haragudj, hogy így döntöttem… - kérem miután elváltunk egymástól.
- Nem haragszom.
-Nagyon fogsz hiányozni… - hunyom le a szemem, s elhúzom a számat. Tényleg nagyon fog.
- Te is fogsz nekem… - ölel meg, mire elmosolyodom – De naponta zaklatni foglak.
- Joe… akkor semmi értelme elmennem…
- Jó. Akkor kétnaponta – adja meg magát, mire elnevetem magam, s érzem, hogy oldódik a feszültség.
- Haha… na mindegy. Már a búcsú is megvolt, szóval…
- Mi? Mi volt a búcsú? – kérdezi hirtelen.
- Hát az előbb az a…
- Az a csók volt a búcsú? – hitetlenkedik – Na nehogy már. Én nem úgy fogtam fel.
- Pedig az volt… - mosolygok.
- Akkor búcsúzzunk el még egyszer – hajol közelebb, és megint csak habzsolni kezdi az ajkaimat. Karjaimmal nem tudok mást csinálni, mint hogy a nyaka köré fonom őket, ő pedig derekamat kulcsolja át a kezeivel. Hosszasabban búcsúzkodunk, mint valaha gondoltam volna.
Hirtelen egy hatalmas dörgést hallok, s az épület is beleremeg abba, ahogy a villám lecsap a hatalmas vihar miatt. Elment az áram. Reszketni kezdek Mindig ez van, ha vihar van.
- Istenem… - kapom a szám elé a kezem, mert nagyon megijedek.
- Nyugi – kapja elő a telefonját Joe, s feloldja a billentyűzárat. Magamat látom a háttér helyén, amin magamban elmosolyodok
– Keresek valami gyertyát, vagy ilyesmit – áll fel, s kotorászni kezd a fiókokban. Végül talál is két gyertyát az egyikben.
- Ez jó lesz… - halász elő egy öngyújtót a nadrágja zsebéből, és meggyújtja a két viasztömböt, amelyek így narancssárga fénybe borítják az arcát, s feltételezem az enyémet is.
- Te reszketsz… - állapítja meg a fiú, mire elsírom magam.
Ismét villámlik egy hatalmasat, s az ég hangos dörgésbe kezd, ami még inkább megrémít ebben a nagy sötétségben.
- Gyere Nina. Ölelj meg. Ne félj, én megvédelek - húz magához, én pedig úgy szorítom a testét magamhoz, ahogy csak bírom. Perceken át némán öleljük egymást, míg végül Joe megszólal.
- Nina… Most már engedj el… nem kapok levegőt… - nyögdécseli a fiú, mire hirtelen elengedem őt.
- Ó, Istenkém. Ne haragudj, csak…
- Semmi gond. Nem kell bocsánatot kérned, természetes, hogy félsz. Nem vagy éhes? – veszi elő a mobilját ismét, és tárcsázni kezd – Mit kérsz? Pizzát? Kínait? Vagy… áh, tudom már!
- Öhm… elmondod nekem is, hogy mit eszem? Vagy csak én nem tudhatom? – kérdezem kuncogva.
- Meglepetés… Oh, jó estét – pattan fel Joe, és kicsit arrébb megy, hogy ne tudódjon ki a kis titka.
Eközben én az ablakhoz sétálok, mert furcsa hangokat hallok odakintről.
Egy fiatal, 25 év körüli srác áll a sötétben, zuhogó esőben, és az alattam lévő ablak felé kiabál, és azt dobálja apró kavicsokkal.
- SARAH! Ne tedd ezt velem, kérlek! Tudod, miért nem mondtam, hogy szeretlek? Mert nem szeretem koptatni ezt a szót! Ezzel nem lehet csak úgy dobálózni!!! De én SZERETLEK téged, és bár eddig még magamnak sem vallottam be, most késznek érzem magam arra, hogy összekössem az életemet egy számomra fontos személlyel, azaz VELED!!! – üvölti be az ablakon, ahol egy szőke hajú lány feje jelenik meg.
- Mi az? – áll szorosan mögém Joe, és kezét „véletlenül” az enyémre rakja.
- Semmi, csak egy lánykérés… - mondom halkan – Milyen romantikus… Szerencsés lány lehet… - állapítom meg.
- Hmm… Szeretnéd, ha én is így kiabálnék neked, igaz? Ne! Ne hagyj el Nina! Szeretlek! – kiabálja halkan, viccelődve, mire egy aprót lökök rajta.
- Menj már… Nem olyan vicces, mint gondolod – mondom, de ajkaim sarkán mosoly bujkál.
- Dehogyis nem! Képzeld csak el.. Az újságírók meg a paparazzik össze-vissza kapkodnák a fejüket meg a fényképezőgépeiket. Még akár a hírekben is benne lennénk… - mondja kísérteties hangon, amitől egy pillanatra kiráz a hideg.
-Jó lenne... - gondolom magamban.
Joe megint a telefonjáért nyúl, és ezúttal leszól a recepcióra, hogy szeretne kérni egy két személyes terítéket.
- Mire készülsz? – húzom össze a szemem.
- Titok – mosolyog rám sejtelmesen, mire bekopognak.
A pincér hozta meg a terítéket, amit Joe segítségével el is rendeznek. A fiú még be sem csukja az ajtót, mikor a futár belép.
- Meghoztam a vacsorát – jelenti ki.
- Köszönöm – hálálkodik Joe, és bőséges borravalóval jutalmazza mindkettejüket, akik így elégedetten távoznak. Míg a fiú a vacsorát készíti elő, én a konyhapultnak támaszkodva nézelődöm.
- Nina… - lép elém, mire kérdőn nézek bele barna szemeibe, habár alig látom őket a sötétben – Ha már így alakult ez az este, kicsit próbálok dobni rajta. Szeretném ha különleges lenne, hisz ez az utolsó közös estén így együtt. Egy darabig – egészíti ki magát. Ezzel kézen fog, és az asztalhoz vezet, ahová odarakta a két gyertyát is.
- Hmm… Finom illatokat érzek – állapítom meg, s engedem, hogy Joe udvariasan kihúzza nekem a széket. Mikor helyet foglalok, ő a kicsiny asztal másik oldalára siet, s velem szembe ül. A vacsora közben hihetetlenül jól érezzük magunkat, ami pár pillanatra feledteti velem a vihart és a villámokat.
- És arra emlékszel, mikor véletlenül lerókáztál, és utána Selena megölet engem, és ottmaradt a folt? – nevet Joe, mire én is rákezdek a röhögésre.
- Igen… Bár ez ott akkor nem tűnt ilyen mulatságosnak… - mondom jókedvűen.
- Bizony.
- Örülök, hogy utánam jöttél, Joe – jelentem ki, kicsit meghatódva.
- Ennek én is. Roppantul – mosolyog szélesen.Mikor befejezzük az evést, Joe felhív pár pincért, hogy vigyék el a koszos terítéket. Eddig én ismét elfoglalom a helyem a konyhapultnál.
- Miért ácsorogsz itt? – bújik be mögém, s hátulról átölel. Én csak a karjait tudom megölelni, de azt is szívesen teszem.
- Nem tudom. Jó érzés – mélázok.
- Gyere – fog kézen, és leülünk az ágyra. Joe felemel egy sötét tokot, és cipzár zajt hallom, majd azt, hogy néhány húr megpendül
- Gitár… - állapítom meg mosolyogva.
- Pontosan – kezdi el játszani a Hello Beautiful akkordjait.
- Joe… - nyögöm, de már énekel is.
Ez után eljátsza még a Can’t Have You-t, a Lovebugot és a Sorry-t is.
- Ezek nagyon szépek voltak – dicsérem meg.
- Érdekes. Mind rólad szól… - gondolkodik el a fiú.
Erre sírni kezdek, bár magam se tudom, miért.
- Jajj, ne csináld – karol át, és eldől az ágyon, így én a mellkasára kerülök. Halkan dúdolgat valami számomra ismeretlen dallamot, és gyengéden simogatja a hátamat, aminek következtében lassan mély álomba merülök. Még az is megnyugtat, hogy a mellkasa alig érezhetően föl-le mozog alattam…


Hajnali két óra körül lehet az idő, mikor felébredek egy furcsa zajra, valamint egy hatalmas villámcsapásra. Mintha valaki székeket tologatna a szobában.
Félve nézek körül, és remélem, nem látok semmit, mikor valami paranormális dolog történik, a szemem láttára. Kinyílik az egyik szekrény ajtaja, s ezzel egy időben az asztal közepéről leborul az egyik, kialudt gyertya. Hatalmas szemekkel nézelődöm, mire az asztal mellett valami világosság kezd felderengeni, s lassan egy menyasszonyi ruhás lánnyá áll össze. Kifejezéstelen arccal bámul rám, ami felettébb megrémít. Lassan közeledni kezd felém, s én hallom,a hogy recseg a parketta a léptei súlya alatt.
- Joe… - kezdem rázogatni a fiút kétségbe esve – Joe!
- Mi… Mivan? – néz rám álmos arccal.
- Sze… sze… szellem – mutogatok, de mikor oda nézek, már nem látok semmit.
- Nina. Szellemek nem léteznek. Aludj szépen, oké? – puszil homlokon.
- Joe. Nézz oda – mutatok a még mindig nyitott ajtajú szekrényre – Talán te nyitottad ki? Mert nem én voltam. És a gyertya is leesett a helyéről, nézd.
Erre mintha kicsit megremegne. Felül, s átkarolja reszkető testemet.
- Mikor kicsi voltam, én is láttam szellemeket – meséli nekem Joe – És olyankor anya mindig énekelt nekem egy dalt.- Igen? – kérdezem, még mindig remegve.
- Aha. Aludj szépen, kicsi Nina. Álmodj szépeket, Fehér lovas szőke herceget… - dúdolgatja, mire elmosolyodom.
- Neee, hagyd abbaa – kérem.
- Nem tetszik? – mosolyog .
- Inkább énekeld a Hello Beautifult – kérem.
- Jobb ötletem van – emeli fel a gitárját az ágy mellől – Nickkel írtunk egy dalt, amiről mindig te jutsz az eszembe. A címe Turn Right.
Ezzel gitározni és énekelni kezd, ami megnyugtat. Lehunyom a szemem, s pillanatokon belül ismét az igazak álmát alszom.



/”Mesélő” szemszöge/



Mikor a fiú reggel felkel, csalódottan látja, hogy Nina már nincs sehol.
- Biztos ott van már Angliában… - sóhajtja Joe szomorúan, mikor meglát egy papír cetlit a lány korábbi helyén.

"Joe!
Köszönöm neked, hogy utánam jöttél, és nem adtad fel! Ha nem jöttél volna, most talán könnyekkel küszködve ülnék a repülőgépen, ami Londonba visz. Nagyon fogsz hiányozni. Lehet, hogy nem maradtam most ott veled, de vedd úgy, hogy visszamentem hozzád. És tegnap este igazán a tiéd voltam, Joe! Remélem, minél hamarabb meglátogatsz majd Londonban… Köszönöm neked azt a csodás, felejthetetlen estét is! Varázslatos volt!
Csókollak: Nina

U.i: Szellemek márpedig léteznek!"


Joe mosolyogva hajtogatja össze a papírt, és a telefonjáért nyúl. Muszáj megtudnia valamit. Valami hihetetlenül fontos, meghatározó dolgot.
Nina nevét tárcsázza, és a lány pár másodperc múlva fel is kapja a készüléket.
- Felkeltél? Jó reggelt – köszönti a lány, édes hangon.
- Igen. Nina, kérdeznem kell valamit…
- Hát kérdezz bátran, Joe! – bátorítja a lány, mire Joe megembereli magát, s kiböki azt, ami nyomja a lelkét:
- Nina… ha visszajössz majd Los Angelesbe hozzánk… Akkor lennél a barátnőm???