Most, ahogy kinézek az ablakon, már tudom, hogy mégsem volt olyan jó döntés csak úgy itt hagyni mindent és mindenkit. Vissza kellene mennem. Ilyen gondolatok közé merülve ülök, felhúzott lábakkal, mikor egyszer csak a gép remegni kezd alattam. Kétségbe esve markolom meg a karfát. Mindig is féltem a repüléstől. Most kirántom a fülemből a fülhallgatókat, és rémülten forgolódok.
- MI történik? – kérdezem a mögöttem ülő hölgyet, aki szintén értetlenül fordul felém.
- Én sem tudom, kisasszony.
- Hölgyeim és Uraim! Kérem, őrizzék meg a nyugalmukat! Egy kisebb légörvénybe kerültünk, amiből hamarosan kijutunk. Azonban mint most tájékoztattak, az utat végig ilyenek fogják kísérni, így veszélyes lenne most Londonig szállítanunk Önöket. Éppen ezért kényszerleszállást fogunk végrehajtani Dallasban, és a La Quinta hotelban fogunk maguknak szállást biztosítani az éjszakára, amíg is reméljük, hogy a vihar elcsendesedik – mondja be a pilóta, én pedig még inkább kétségbe esem.
Mi lesz, ha elront valamit, és lezuhanunk?
- Nem… ilyen nem történhet… minden rendben lesz… - nyugtatom magam, s érzem, hogy a gép most már kevésbé instabil, és ereszkedni kezdünk.
Most épp Joe I Gotta Find You-ja szól az iPodon, ami megnyugtat. Lehunyom a szemem, és magam elé képzelem Joe mosolygós arcát, amitől könnyek gyűlnek a szemembe.
Hogy voltam képes csak így otthagyni őt a reptéren? Hiszen annyira szeretem őt. És miért ellenkeztem annál a csóknál? Hisz’ épp azon rágódtam, hogy mennyire vágyom egyetlen csókjára. És aztán az az üzenet…
„Ha valakit igazán szeretsz, engedd el. Ha visszajön hozzád, örökké a tiéd marad. De ha nem, akkor soha nem volt igazán a tiéd.”
Az óta folyamatosan ezek a mondatok járnak a fejemben. Muszáj visszamennem hozzá, bár még nem is voltam igazán az övé… Érzem, hogy a gép landol, és már csak gurulunk, így kikapcsolom a biztonsági övet. Mikor megáll a gép, remegő lábakkal felállok a helyemről, és leszállok. A reptér épületében odaadják nekünk a bőröndjeinket, és egy busszal szállítanak át minket a hotelba.
- Jó napot! – szólal meg egy öltönyös pasas, gondolom, a hotel igazgatója lehet – Mindenkinek adunk egy szobát, hogy az éjszakára elszállásoljuk Önöket. Reggel 6 órakor lesz az indulás, vissza a reptérre, és a repülő továbbszállítja majd Önöket Londonba. Köszönjük a megértésüket!
Ezzel elkezdi kiosztogatni a kulcsokat. Én a 56-osat kapom, így elindulok a 3. emelet felé. A szobám egész otthonos, és nagyon tetszik, csak az zavar, hogy odakint épp leszakad az ég. Utálom a viharokat. Mivel még csak 2 óra van, ledőlök az ágyra, és bedugom a fülem, hátha el tudok aludni. Pár lassú Jonas számot bevetve sikerül is, és csak délután háromnegyed öt körül ébredek fel.Mikor kinézek az ablakon, azt látom, hogy még rosszabbodott az idő, mint amilyen volt. Azt látom, hogy egy ismerős autó parkol le a szálloda előtt, és egy ismerős alak ugrik ki belőle, mire a szívem heves dobogásba kezd.
- Joe… - nyögöm, és könnyeim előtörnek belőlem.
Hát már képzelődök is? Ennyire hiányozna?
- Nina! Joe vagyok, engedj be! – kopog be az ajtón, mire felkapom a fejem.
Nem. Nem lehet itt.
- Nem, Joe… Hagyj békén… Menj el - mondom neki, a sírástól remegő hangon.
- Nem megyek el. Nina, úgy ott hagytál azon a reptéren, hogy azt hittem, ott halok meg! Vicc nélkül! Szerinted normális, ha egy pasi ilyet érez egy lány miatt?
- Nem tudom… - nyögöm.
- Kérlek, engedj be… - könyörög halkabban, mire felsóhajtok, és eldörzsölöm a lefolyó könnycseppeket.
- Joe…
- Mondjad. – válaszol, és hallom, hogy leül az ajtó elé.
- Miért nem tudunk elszakadni egymástól, és egymás nélkül élni?
- Tudni tudunk. Csak nem akarunk.
- Nem, Joe.. ez… - temetem kezeimbe arcomat szomorúan.
- Ez ilyen egyszerű – mondja – Vagy te nélkülem akarsz élni? Vagy ami fontosabb… El tudnád képzelni nélkülem az életed?
- Hát, ami azt illeti… nem – vallom be.
- Remek. Mert én sem tudnék élni nélküled. És akkor most esetleg… beengednél, hogy elmagyarázzam ezt az egész hülyeséget? – kérdezi reménykedve.
- Hahh… igen. Gyere – megyek az ajtóhoz, és kinyitom azt.
Arra számítok, hogy még mindig a földön ül, de ehelyett velem szemben áll, és letámad. Arcomat két keze közé fogja, hogy ne tudjak elmenekülni, és csak úgy habzsolja az ajkaimat, mintha soha sem akarná abba hagyni. Vizes ruhája engem is kissé nedvessé tesz ott, ahol testünk összeér. A fiú csak úgy húz magához, mintha soha nem akarna elengedni többé a karjai közül. Ekkor leszakad rólam, ami kicsit elszomorít, de így legalább levegőhöz jutok.
- Ne haragudj… - suttogja, és elenged. Kissé döbbenten zárom be az ajtót, és leülök az ágyra, ő pedig a földre, törökülésbe.
- Na, hallgatlak – közlöm vele fapofával, jelezve, hogy az előbbi csók sem mulasztotta el a dühömet.
- Na… Mi is volt az első? Hogy járok Selenával. Nina, jól tudod, hogy ez nem igaz. Selena minden, csak nem az a lány, akivel valaha is összejönnék. Ráadásul ott voltál aznap este, mikor kijelentette, hogy ezt mondta a Seventeennek.
- Igen, ott voltam – bólintok.
- Oké… Aztán a Demis pletyka. NEM IGAZ! Soha nem kavarnék Demivel. Nem az a fajta lány, akit én szeretek. Én az életvidám lányokért vagyok oda, akik minden nap végig mosolyognak, és nem… vagdossák a kezüket, vagy hánytatják magukat a túlsúlyok miatt. A magabiztos lányokat szeretem, mint amilyen te is vagy! Demi maximum azért szimpatikus nekem, mert külsőre hasonlít rád. De odabent nem. Odabent nincs még egy olyan lány, mint amilyen te vagy… - magyarázza el ezt is.
- Vagy mint az a titokzatos lány, nem de?! – förmedek rá idegesen.
- Nina… tudod, ki az a lány?
- Nem! Biztos magabiztosabb, mint én… - mondom cinikusan.
- Nem tudom, nem hinném. De ő az unokahúgom, vele meg végképp nem szűrném össze a levet, pláne nem flörtölnék vele. De családon belül az arcra puszi már megszokott, nem? – kérdezi egyszerűen.
- De… De igen… - sóhajtom.
Tényleg nem hibás semmiben, és én ok nélkül bántottam meg őt ilyen nagyon.
- És ami pedig a veled kapcsolatos dolgokat illeti… Tudod, hogy abból mi igaz, és mi nem… - mondja kicsit zavartan.
- Igen, tudom… És… ne haragudj, hogy ennyire felhúztam magam, és nem hagytam, hogy megmagyarázd a dolgokat… Sajnálom… - hajtom le a fejem szánakozva.
- Semmi gond… - mosolyog rám bíztatóan.
- Joe… én is szeretlek. Nagyon. És elég régóta… - vallom be neki nagy nehezen.
Úgy érzem, tudnia kell róla. Na meg hát ugye ő is elmondta, hogy már 2 éve szimpatizál velem.
- Mióta? – ül fel mellém az ágyra.
- Hát nem is tudom… Talán már az elején tetszettél…
- Értem – karol át gyengéden, mire halványan elmosolyodom.
- Éééés…. még mindig vissza akarsz menni Londonba? – kérdezi, kicsit félve attól, hogy mit fogok mondani.
- Joe… - veszek egy mély levegőt – Tudod, én tényleg… Szeretlek. És amikor felszálltam arra a gépre és ott hagytalak, azt hittem, hogy nem bírom ki. És utána még rátett egy lapáttal az üzeneted is. És… teljes szívemből megbocsátok neked, de…
- Ahh… - sóhajt lemondóan – Ez a „de” mindig rosszat jelent.
- Joe, muszáj hazamennem! Teljesen ki vagyok készülve. Túl sok volt a drámázás, túl… sokat kaptam Hollywoodból. Össze vagyok zavarodva. Haza kell mennem, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem, és átgondoljam a dolgokat – magyarázom meg neki azt, amit érzek.
- Igen, azt hiszem, nekem is át kell… - kezdené, de beléfojtom a szót egy hosszú csókkal, amit búcsúnak szánok számára. Kicsit hirtelen éri, de nem sokáig zavartatja magát.
- Ne haragudj, hogy így döntöttem… - kérem miután elváltunk egymástól.
- Nem haragszom.
-Nagyon fogsz hiányozni… - hunyom le a szemem, s elhúzom a számat. Tényleg nagyon fog.
- Te is fogsz nekem… - ölel meg, mire elmosolyodom – De naponta zaklatni foglak.
- Joe… akkor semmi értelme elmennem…
- Jó. Akkor kétnaponta – adja meg magát, mire elnevetem magam, s érzem, hogy oldódik a feszültség.
- Haha… na mindegy. Már a búcsú is megvolt, szóval…
- Mi? Mi volt a búcsú? – kérdezi hirtelen.
- Hát az előbb az a…
- Az a csók volt a búcsú? – hitetlenkedik – Na nehogy már. Én nem úgy fogtam fel.
- Pedig az volt… - mosolygok.
- Akkor búcsúzzunk el még egyszer – hajol közelebb, és megint csak habzsolni kezdi az ajkaimat. Karjaimmal nem tudok mást csinálni, mint hogy a nyaka köré fonom őket, ő pedig derekamat kulcsolja át a kezeivel. Hosszasabban búcsúzkodunk, mint valaha gondoltam volna.
Hirtelen egy hatalmas dörgést hallok, s az épület is beleremeg abba, ahogy a villám lecsap a hatalmas vihar miatt. Elment az áram. Reszketni kezdek Mindig ez van, ha vihar van.
- Istenem… - kapom a szám elé a kezem, mert nagyon megijedek.
- Nyugi – kapja elő a telefonját Joe, s feloldja a billentyűzárat. Magamat látom a háttér helyén, amin magamban elmosolyodok
– Keresek valami gyertyát, vagy ilyesmit – áll fel, s kotorászni kezd a fiókokban. Végül talál is két gyertyát az egyikben.
- Ez jó lesz… - halász elő egy öngyújtót a nadrágja zsebéből, és meggyújtja a két viasztömböt, amelyek így narancssárga fénybe borítják az arcát, s feltételezem az enyémet is.
- Te reszketsz… - állapítja meg a fiú, mire elsírom magam.
Ismét villámlik egy hatalmasat, s az ég hangos dörgésbe kezd, ami még inkább megrémít ebben a nagy sötétségben.
- Gyere Nina. Ölelj meg. Ne félj, én megvédelek - húz magához, én pedig úgy szorítom a testét magamhoz, ahogy csak bírom. Perceken át némán öleljük egymást, míg végül Joe megszólal.
- Nina… Most már engedj el… nem kapok levegőt… - nyögdécseli a fiú, mire hirtelen elengedem őt.
- Ó, Istenkém. Ne haragudj, csak…
- Semmi gond. Nem kell bocsánatot kérned, természetes, hogy félsz. Nem vagy éhes? – veszi elő a mobilját ismét, és tárcsázni kezd – Mit kérsz? Pizzát? Kínait? Vagy… áh, tudom már!
- Öhm… elmondod nekem is, hogy mit eszem? Vagy csak én nem tudhatom? – kérdezem kuncogva.
- Meglepetés… Oh, jó estét – pattan fel Joe, és kicsit arrébb megy, hogy ne tudódjon ki a kis titka.
Eközben én az ablakhoz sétálok, mert furcsa hangokat hallok odakintről.
Egy fiatal, 25 év körüli srác áll a sötétben, zuhogó esőben, és az alattam lévő ablak felé kiabál, és azt dobálja apró kavicsokkal.
- SARAH! Ne tedd ezt velem, kérlek! Tudod, miért nem mondtam, hogy szeretlek? Mert nem szeretem koptatni ezt a szót! Ezzel nem lehet csak úgy dobálózni!!! De én SZERETLEK téged, és bár eddig még magamnak sem vallottam be, most késznek érzem magam arra, hogy összekössem az életemet egy számomra fontos személlyel, azaz VELED!!! – üvölti be az ablakon, ahol egy szőke hajú lány feje jelenik meg.
- Mi az? – áll szorosan mögém Joe, és kezét „véletlenül” az enyémre rakja.
- Semmi, csak egy lánykérés… - mondom halkan – Milyen romantikus… Szerencsés lány lehet… - állapítom meg.
- Hmm… Szeretnéd, ha én is így kiabálnék neked, igaz? Ne! Ne hagyj el Nina! Szeretlek! – kiabálja halkan, viccelődve, mire egy aprót lökök rajta.
- Menj már… Nem olyan vicces, mint gondolod – mondom, de ajkaim sarkán mosoly bujkál.
- Dehogyis nem! Képzeld csak el.. Az újságírók meg a paparazzik össze-vissza kapkodnák a fejüket meg a fényképezőgépeiket. Még akár a hírekben is benne lennénk… - mondja kísérteties hangon, amitől egy pillanatra kiráz a hideg.
-Jó lenne... - gondolom magamban.
Joe megint a telefonjáért nyúl, és ezúttal leszól a recepcióra, hogy szeretne kérni egy két személyes terítéket.
- Mire készülsz? – húzom össze a szemem.
- Titok – mosolyog rám sejtelmesen, mire bekopognak.
A pincér hozta meg a terítéket, amit Joe segítségével el is rendeznek. A fiú még be sem csukja az ajtót, mikor a futár belép.
- Meghoztam a vacsorát – jelenti ki.
- Köszönöm – hálálkodik Joe, és bőséges borravalóval jutalmazza mindkettejüket, akik így elégedetten távoznak. Míg a fiú a vacsorát készíti elő, én a konyhapultnak támaszkodva nézelődöm.
- Nina… - lép elém, mire kérdőn nézek bele barna szemeibe, habár alig látom őket a sötétben – Ha már így alakult ez az este, kicsit próbálok dobni rajta. Szeretném ha különleges lenne, hisz ez az utolsó közös estén így együtt. Egy darabig – egészíti ki magát. Ezzel kézen fog, és az asztalhoz vezet, ahová odarakta a két gyertyát is.
- Hmm… Finom illatokat érzek – állapítom meg, s engedem, hogy Joe udvariasan kihúzza nekem a széket. Mikor helyet foglalok, ő a kicsiny asztal másik oldalára siet, s velem szembe ül. A vacsora közben hihetetlenül jól érezzük magunkat, ami pár pillanatra feledteti velem a vihart és a villámokat.
- És arra emlékszel, mikor véletlenül lerókáztál, és utána Selena megölet engem, és ottmaradt a folt? – nevet Joe, mire én is rákezdek a röhögésre.
- Igen… Bár ez ott akkor nem tűnt ilyen mulatságosnak… - mondom jókedvűen.
- Bizony.
- Örülök, hogy utánam jöttél, Joe – jelentem ki, kicsit meghatódva.
- Ennek én is. Roppantul – mosolyog szélesen.Mikor befejezzük az evést, Joe felhív pár pincért, hogy vigyék el a koszos terítéket. Eddig én ismét elfoglalom a helyem a konyhapultnál.
- Miért ácsorogsz itt? – bújik be mögém, s hátulról átölel. Én csak a karjait tudom megölelni, de azt is szívesen teszem.
- Nem tudom. Jó érzés – mélázok.
- Gyere – fog kézen, és leülünk az ágyra. Joe felemel egy sötét tokot, és cipzár zajt hallom, majd azt, hogy néhány húr megpendül
- Gitár… - állapítom meg mosolyogva.
- Pontosan – kezdi el játszani a Hello Beautiful akkordjait.
- Joe… - nyögöm, de már énekel is.
Ez után eljátsza még a Can’t Have You-t, a Lovebugot és a Sorry-t is.
- Ezek nagyon szépek voltak – dicsérem meg.
- Érdekes. Mind rólad szól… - gondolkodik el a fiú.
Erre sírni kezdek, bár magam se tudom, miért.
- Jajj, ne csináld – karol át, és eldől az ágyon, így én a mellkasára kerülök. Halkan dúdolgat valami számomra ismeretlen dallamot, és gyengéden simogatja a hátamat, aminek következtében lassan mély álomba merülök. Még az is megnyugtat, hogy a mellkasa alig érezhetően föl-le mozog alattam…
Hajnali két óra körül lehet az idő, mikor felébredek egy furcsa zajra, valamint egy hatalmas villámcsapásra. Mintha valaki székeket tologatna a szobában.
Félve nézek körül, és remélem, nem látok semmit, mikor valami paranormális dolog történik, a szemem láttára. Kinyílik az egyik szekrény ajtaja, s ezzel egy időben az asztal közepéről leborul az egyik, kialudt gyertya. Hatalmas szemekkel nézelődöm, mire az asztal mellett valami világosság kezd felderengeni, s lassan egy menyasszonyi ruhás lánnyá áll össze. Kifejezéstelen arccal bámul rám, ami felettébb megrémít. Lassan közeledni kezd felém, s én hallom,a hogy recseg a parketta a léptei súlya alatt.
- Joe… - kezdem rázogatni a fiút kétségbe esve – Joe!
- Mi… Mivan? – néz rám álmos arccal.
- Sze… sze… szellem – mutogatok, de mikor oda nézek, már nem látok semmit.
- Nina. Szellemek nem léteznek. Aludj szépen, oké? – puszil homlokon.
- Joe. Nézz oda – mutatok a még mindig nyitott ajtajú szekrényre – Talán te nyitottad ki? Mert nem én voltam. És a gyertya is leesett a helyéről, nézd.
Erre mintha kicsit megremegne. Felül, s átkarolja reszkető testemet.
- Mikor kicsi voltam, én is láttam szellemeket – meséli nekem Joe – És olyankor anya mindig énekelt nekem egy dalt.- Igen? – kérdezem, még mindig remegve.
- Aha. Aludj szépen, kicsi Nina. Álmodj szépeket, Fehér lovas szőke herceget… - dúdolgatja, mire elmosolyodom.
- Neee, hagyd abbaa – kérem.
- Nem tetszik? – mosolyog .
- Inkább énekeld a Hello Beautifult – kérem.
- Jobb ötletem van – emeli fel a gitárját az ágy mellől – Nickkel írtunk egy dalt, amiről mindig te jutsz az eszembe. A címe Turn Right.
Ezzel gitározni és énekelni kezd, ami megnyugtat. Lehunyom a szemem, s pillanatokon belül ismét az igazak álmát alszom.
/”Mesélő” szemszöge/
Mikor a fiú reggel felkel, csalódottan látja, hogy Nina már nincs sehol.
- Biztos ott van már Angliában… - sóhajtja Joe szomorúan, mikor meglát egy papír cetlit a lány korábbi helyén.
"Joe!
Köszönöm neked, hogy utánam jöttél, és nem adtad fel! Ha nem jöttél volna, most talán könnyekkel küszködve ülnék a repülőgépen, ami Londonba visz. Nagyon fogsz hiányozni. Lehet, hogy nem maradtam most ott veled, de vedd úgy, hogy visszamentem hozzád. És tegnap este igazán a tiéd voltam, Joe! Remélem, minél hamarabb meglátogatsz majd Londonban… Köszönöm neked azt a csodás, felejthetetlen estét is! Varázslatos volt!
Csókollak: Nina
U.i: Szellemek márpedig léteznek!"
Joe mosolyogva hajtogatja össze a papírt, és a telefonjáért nyúl. Muszáj megtudnia valamit. Valami hihetetlenül fontos, meghatározó dolgot.
Nina nevét tárcsázza, és a lány pár másodperc múlva fel is kapja a készüléket.
- Felkeltél? Jó reggelt – köszönti a lány, édes hangon.
- Igen. Nina, kérdeznem kell valamit…
- Hát kérdezz bátran, Joe! – bátorítja a lány, mire Joe megembereli magát, s kiböki azt, ami nyomja a lelkét:
- Nina… ha visszajössz majd Los Angelesbe hozzánk… Akkor lennél a barátnőm???
De jó *-* Hamar kövit!:)
VálaszTörlés