12. fejezet – Hirtelen változások

Úgy érzem magam, mintha a szívemet elhagytam volna valahol út közben.
Most, ahogy kinézek az ablakon, már tudom, hogy mégsem volt olyan jó döntés csak úgy itt hagyni mindent és mindenkit. Vissza kellene mennem. Ilyen gondolatok közé merülve ülök, felhúzott lábakkal, mikor egyszer csak a gép remegni kezd alattam. Kétségbe esve markolom meg a karfát. Mindig is féltem a repüléstől. Most kirántom a fülemből a fülhallgatókat, és rémülten forgolódok.
- MI történik? – kérdezem a mögöttem ülő hölgyet, aki szintén értetlenül fordul felém.
- Én sem tudom, kisasszony.
- Hölgyeim és Uraim! Kérem, őrizzék meg a nyugalmukat! Egy kisebb légörvénybe kerültünk, amiből hamarosan kijutunk. Azonban mint most tájékoztattak, az utat végig ilyenek fogják kísérni, így veszélyes lenne most Londonig szállítanunk Önöket. Éppen ezért kényszerleszállást fogunk végrehajtani Dallasban, és a La Quinta hotelban fogunk maguknak szállást biztosítani az éjszakára, amíg is reméljük, hogy a vihar elcsendesedik – mondja be a pilóta, én pedig még inkább kétségbe esem.
Mi lesz, ha elront valamit, és lezuhanunk?
- Nem… ilyen nem történhet… minden rendben lesz… - nyugtatom magam, s érzem, hogy a gép most már kevésbé instabil, és ereszkedni kezdünk.
Most épp Joe I Gotta Find You-ja szól az iPodon, ami megnyugtat. Lehunyom a szemem, és magam elé képzelem Joe mosolygós arcát, amitől könnyek gyűlnek a szemembe.
Hogy voltam képes csak így otthagyni őt a reptéren? Hiszen annyira szeretem őt. És miért ellenkeztem annál a csóknál? Hisz’ épp azon rágódtam, hogy mennyire vágyom egyetlen csókjára. És aztán az az üzenet…
„Ha valakit igazán szeretsz, engedd el. Ha visszajön hozzád, örökké a tiéd marad. De ha nem, akkor soha nem volt igazán a tiéd.”
Az óta folyamatosan ezek a mondatok járnak a fejemben. Muszáj visszamennem hozzá, bár még nem is voltam igazán az övé… Érzem, hogy a gép landol, és már csak gurulunk, így kikapcsolom a biztonsági övet. Mikor megáll a gép, remegő lábakkal felállok a helyemről, és leszállok. A reptér épületében odaadják nekünk a bőröndjeinket, és egy busszal szállítanak át minket a hotelba.
- Jó napot! – szólal meg egy öltönyös pasas, gondolom, a hotel igazgatója lehet – Mindenkinek adunk egy szobát, hogy az éjszakára elszállásoljuk Önöket. Reggel 6 órakor lesz az indulás, vissza a reptérre, és a repülő továbbszállítja majd Önöket Londonba. Köszönjük a megértésüket!
Ezzel elkezdi kiosztogatni a kulcsokat. Én a 56-osat kapom, így elindulok a 3. emelet felé. A szobám egész otthonos, és nagyon tetszik, csak az zavar, hogy odakint épp leszakad az ég. Utálom a viharokat. Mivel még csak 2 óra van, ledőlök az ágyra, és bedugom a fülem, hátha el tudok aludni. Pár lassú Jonas számot bevetve sikerül is, és csak délután háromnegyed öt körül ébredek fel.Mikor kinézek az ablakon, azt látom, hogy még rosszabbodott az idő, mint amilyen volt. Azt látom, hogy egy ismerős autó parkol le a szálloda előtt, és egy ismerős alak ugrik ki belőle, mire a szívem heves dobogásba kezd.
- Joe… - nyögöm, és könnyeim előtörnek belőlem.
Hát már képzelődök is? Ennyire hiányozna?
- Nina! Joe vagyok, engedj be! – kopog be az ajtón, mire felkapom a fejem.
Nem. Nem lehet itt.
- Nem, Joe… Hagyj békén… Menj el - mondom neki, a sírástól remegő hangon.
- Nem megyek el. Nina, úgy ott hagytál azon a reptéren, hogy azt hittem, ott halok meg! Vicc nélkül! Szerinted normális, ha egy pasi ilyet érez egy lány miatt?
- Nem tudom… - nyögöm.
- Kérlek, engedj be… - könyörög halkabban, mire felsóhajtok, és eldörzsölöm a lefolyó könnycseppeket.
- Joe…
- Mondjad. – válaszol, és hallom, hogy leül az ajtó elé.
- Miért nem tudunk elszakadni egymástól, és egymás nélkül élni?
- Tudni tudunk. Csak nem akarunk.
- Nem, Joe.. ez… - temetem kezeimbe arcomat szomorúan.
- Ez ilyen egyszerű – mondja – Vagy te nélkülem akarsz élni? Vagy ami fontosabb… El tudnád képzelni nélkülem az életed?
- Hát, ami azt illeti… nem – vallom be.
- Remek. Mert én sem tudnék élni nélküled. És akkor most esetleg… beengednél, hogy elmagyarázzam ezt az egész hülyeséget? – kérdezi reménykedve.
- Hahh… igen. Gyere – megyek az ajtóhoz, és kinyitom azt.
Arra számítok, hogy még mindig a földön ül, de ehelyett velem szemben áll, és letámad. Arcomat két keze közé fogja, hogy ne tudjak elmenekülni, és csak úgy habzsolja az ajkaimat, mintha soha sem akarná abba hagyni. Vizes ruhája engem is kissé nedvessé tesz ott, ahol testünk összeér. A fiú csak úgy húz magához, mintha soha nem akarna elengedni többé a karjai közül. Ekkor leszakad rólam, ami kicsit elszomorít, de így legalább levegőhöz jutok.
- Ne haragudj… - suttogja, és elenged. Kissé döbbenten zárom be az ajtót, és leülök az ágyra, ő pedig a földre, törökülésbe.
- Na, hallgatlak – közlöm vele fapofával, jelezve, hogy az előbbi csók sem mulasztotta el a dühömet.
- Na… Mi is volt az első? Hogy járok Selenával. Nina, jól tudod, hogy ez nem igaz. Selena minden, csak nem az a lány, akivel valaha is összejönnék. Ráadásul ott voltál aznap este, mikor kijelentette, hogy ezt mondta a Seventeennek.
- Igen, ott voltam – bólintok.
- Oké… Aztán a Demis pletyka. NEM IGAZ! Soha nem kavarnék Demivel. Nem az a fajta lány, akit én szeretek. Én az életvidám lányokért vagyok oda, akik minden nap végig mosolyognak, és nem… vagdossák a kezüket, vagy hánytatják magukat a túlsúlyok miatt. A magabiztos lányokat szeretem, mint amilyen te is vagy! Demi maximum azért szimpatikus nekem, mert külsőre hasonlít rád. De odabent nem. Odabent nincs még egy olyan lány, mint amilyen te vagy… - magyarázza el ezt is.
- Vagy mint az a titokzatos lány, nem de?! – förmedek rá idegesen.
- Nina… tudod, ki az a lány?
- Nem! Biztos magabiztosabb, mint én… - mondom cinikusan.
- Nem tudom, nem hinném. De ő az unokahúgom, vele meg végképp nem szűrném össze a levet, pláne nem flörtölnék vele. De családon belül az arcra puszi már megszokott, nem? – kérdezi egyszerűen.
- De… De igen… - sóhajtom.
Tényleg nem hibás semmiben, és én ok nélkül bántottam meg őt ilyen nagyon.
- És ami pedig a veled kapcsolatos dolgokat illeti… Tudod, hogy abból mi igaz, és mi nem… - mondja kicsit zavartan.
- Igen, tudom… És… ne haragudj, hogy ennyire felhúztam magam, és nem hagytam, hogy megmagyarázd a dolgokat… Sajnálom… - hajtom le a fejem szánakozva.
- Semmi gond… - mosolyog rám bíztatóan.
- Joe… én is szeretlek. Nagyon. És elég régóta… - vallom be neki nagy nehezen.
Úgy érzem, tudnia kell róla. Na meg hát ugye ő is elmondta, hogy már 2 éve szimpatizál velem.
- Mióta? – ül fel mellém az ágyra.
- Hát nem is tudom… Talán már az elején tetszettél…
- Értem – karol át gyengéden, mire halványan elmosolyodom.
- Éééés…. még mindig vissza akarsz menni Londonba? – kérdezi, kicsit félve attól, hogy mit fogok mondani.
- Joe… - veszek egy mély levegőt – Tudod, én tényleg… Szeretlek. És amikor felszálltam arra a gépre és ott hagytalak, azt hittem, hogy nem bírom ki. És utána még rátett egy lapáttal az üzeneted is. És… teljes szívemből megbocsátok neked, de…
- Ahh… - sóhajt lemondóan – Ez a „de” mindig rosszat jelent.
- Joe, muszáj hazamennem! Teljesen ki vagyok készülve. Túl sok volt a drámázás, túl… sokat kaptam Hollywoodból. Össze vagyok zavarodva. Haza kell mennem, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem, és átgondoljam a dolgokat – magyarázom meg neki azt, amit érzek.
- Igen, azt hiszem, nekem is át kell… - kezdené, de beléfojtom a szót egy hosszú csókkal, amit búcsúnak szánok számára. Kicsit hirtelen éri, de nem sokáig zavartatja magát.
- Ne haragudj, hogy így döntöttem… - kérem miután elváltunk egymástól.
- Nem haragszom.
-Nagyon fogsz hiányozni… - hunyom le a szemem, s elhúzom a számat. Tényleg nagyon fog.
- Te is fogsz nekem… - ölel meg, mire elmosolyodom – De naponta zaklatni foglak.
- Joe… akkor semmi értelme elmennem…
- Jó. Akkor kétnaponta – adja meg magát, mire elnevetem magam, s érzem, hogy oldódik a feszültség.
- Haha… na mindegy. Már a búcsú is megvolt, szóval…
- Mi? Mi volt a búcsú? – kérdezi hirtelen.
- Hát az előbb az a…
- Az a csók volt a búcsú? – hitetlenkedik – Na nehogy már. Én nem úgy fogtam fel.
- Pedig az volt… - mosolygok.
- Akkor búcsúzzunk el még egyszer – hajol közelebb, és megint csak habzsolni kezdi az ajkaimat. Karjaimmal nem tudok mást csinálni, mint hogy a nyaka köré fonom őket, ő pedig derekamat kulcsolja át a kezeivel. Hosszasabban búcsúzkodunk, mint valaha gondoltam volna.
Hirtelen egy hatalmas dörgést hallok, s az épület is beleremeg abba, ahogy a villám lecsap a hatalmas vihar miatt. Elment az áram. Reszketni kezdek Mindig ez van, ha vihar van.
- Istenem… - kapom a szám elé a kezem, mert nagyon megijedek.
- Nyugi – kapja elő a telefonját Joe, s feloldja a billentyűzárat. Magamat látom a háttér helyén, amin magamban elmosolyodok
– Keresek valami gyertyát, vagy ilyesmit – áll fel, s kotorászni kezd a fiókokban. Végül talál is két gyertyát az egyikben.
- Ez jó lesz… - halász elő egy öngyújtót a nadrágja zsebéből, és meggyújtja a két viasztömböt, amelyek így narancssárga fénybe borítják az arcát, s feltételezem az enyémet is.
- Te reszketsz… - állapítja meg a fiú, mire elsírom magam.
Ismét villámlik egy hatalmasat, s az ég hangos dörgésbe kezd, ami még inkább megrémít ebben a nagy sötétségben.
- Gyere Nina. Ölelj meg. Ne félj, én megvédelek - húz magához, én pedig úgy szorítom a testét magamhoz, ahogy csak bírom. Perceken át némán öleljük egymást, míg végül Joe megszólal.
- Nina… Most már engedj el… nem kapok levegőt… - nyögdécseli a fiú, mire hirtelen elengedem őt.
- Ó, Istenkém. Ne haragudj, csak…
- Semmi gond. Nem kell bocsánatot kérned, természetes, hogy félsz. Nem vagy éhes? – veszi elő a mobilját ismét, és tárcsázni kezd – Mit kérsz? Pizzát? Kínait? Vagy… áh, tudom már!
- Öhm… elmondod nekem is, hogy mit eszem? Vagy csak én nem tudhatom? – kérdezem kuncogva.
- Meglepetés… Oh, jó estét – pattan fel Joe, és kicsit arrébb megy, hogy ne tudódjon ki a kis titka.
Eközben én az ablakhoz sétálok, mert furcsa hangokat hallok odakintről.
Egy fiatal, 25 év körüli srác áll a sötétben, zuhogó esőben, és az alattam lévő ablak felé kiabál, és azt dobálja apró kavicsokkal.
- SARAH! Ne tedd ezt velem, kérlek! Tudod, miért nem mondtam, hogy szeretlek? Mert nem szeretem koptatni ezt a szót! Ezzel nem lehet csak úgy dobálózni!!! De én SZERETLEK téged, és bár eddig még magamnak sem vallottam be, most késznek érzem magam arra, hogy összekössem az életemet egy számomra fontos személlyel, azaz VELED!!! – üvölti be az ablakon, ahol egy szőke hajú lány feje jelenik meg.
- Mi az? – áll szorosan mögém Joe, és kezét „véletlenül” az enyémre rakja.
- Semmi, csak egy lánykérés… - mondom halkan – Milyen romantikus… Szerencsés lány lehet… - állapítom meg.
- Hmm… Szeretnéd, ha én is így kiabálnék neked, igaz? Ne! Ne hagyj el Nina! Szeretlek! – kiabálja halkan, viccelődve, mire egy aprót lökök rajta.
- Menj már… Nem olyan vicces, mint gondolod – mondom, de ajkaim sarkán mosoly bujkál.
- Dehogyis nem! Képzeld csak el.. Az újságírók meg a paparazzik össze-vissza kapkodnák a fejüket meg a fényképezőgépeiket. Még akár a hírekben is benne lennénk… - mondja kísérteties hangon, amitől egy pillanatra kiráz a hideg.
-Jó lenne... - gondolom magamban.
Joe megint a telefonjáért nyúl, és ezúttal leszól a recepcióra, hogy szeretne kérni egy két személyes terítéket.
- Mire készülsz? – húzom össze a szemem.
- Titok – mosolyog rám sejtelmesen, mire bekopognak.
A pincér hozta meg a terítéket, amit Joe segítségével el is rendeznek. A fiú még be sem csukja az ajtót, mikor a futár belép.
- Meghoztam a vacsorát – jelenti ki.
- Köszönöm – hálálkodik Joe, és bőséges borravalóval jutalmazza mindkettejüket, akik így elégedetten távoznak. Míg a fiú a vacsorát készíti elő, én a konyhapultnak támaszkodva nézelődöm.
- Nina… - lép elém, mire kérdőn nézek bele barna szemeibe, habár alig látom őket a sötétben – Ha már így alakult ez az este, kicsit próbálok dobni rajta. Szeretném ha különleges lenne, hisz ez az utolsó közös estén így együtt. Egy darabig – egészíti ki magát. Ezzel kézen fog, és az asztalhoz vezet, ahová odarakta a két gyertyát is.
- Hmm… Finom illatokat érzek – állapítom meg, s engedem, hogy Joe udvariasan kihúzza nekem a széket. Mikor helyet foglalok, ő a kicsiny asztal másik oldalára siet, s velem szembe ül. A vacsora közben hihetetlenül jól érezzük magunkat, ami pár pillanatra feledteti velem a vihart és a villámokat.
- És arra emlékszel, mikor véletlenül lerókáztál, és utána Selena megölet engem, és ottmaradt a folt? – nevet Joe, mire én is rákezdek a röhögésre.
- Igen… Bár ez ott akkor nem tűnt ilyen mulatságosnak… - mondom jókedvűen.
- Bizony.
- Örülök, hogy utánam jöttél, Joe – jelentem ki, kicsit meghatódva.
- Ennek én is. Roppantul – mosolyog szélesen.Mikor befejezzük az evést, Joe felhív pár pincért, hogy vigyék el a koszos terítéket. Eddig én ismét elfoglalom a helyem a konyhapultnál.
- Miért ácsorogsz itt? – bújik be mögém, s hátulról átölel. Én csak a karjait tudom megölelni, de azt is szívesen teszem.
- Nem tudom. Jó érzés – mélázok.
- Gyere – fog kézen, és leülünk az ágyra. Joe felemel egy sötét tokot, és cipzár zajt hallom, majd azt, hogy néhány húr megpendül
- Gitár… - állapítom meg mosolyogva.
- Pontosan – kezdi el játszani a Hello Beautiful akkordjait.
- Joe… - nyögöm, de már énekel is.
Ez után eljátsza még a Can’t Have You-t, a Lovebugot és a Sorry-t is.
- Ezek nagyon szépek voltak – dicsérem meg.
- Érdekes. Mind rólad szól… - gondolkodik el a fiú.
Erre sírni kezdek, bár magam se tudom, miért.
- Jajj, ne csináld – karol át, és eldől az ágyon, így én a mellkasára kerülök. Halkan dúdolgat valami számomra ismeretlen dallamot, és gyengéden simogatja a hátamat, aminek következtében lassan mély álomba merülök. Még az is megnyugtat, hogy a mellkasa alig érezhetően föl-le mozog alattam…


Hajnali két óra körül lehet az idő, mikor felébredek egy furcsa zajra, valamint egy hatalmas villámcsapásra. Mintha valaki székeket tologatna a szobában.
Félve nézek körül, és remélem, nem látok semmit, mikor valami paranormális dolog történik, a szemem láttára. Kinyílik az egyik szekrény ajtaja, s ezzel egy időben az asztal közepéről leborul az egyik, kialudt gyertya. Hatalmas szemekkel nézelődöm, mire az asztal mellett valami világosság kezd felderengeni, s lassan egy menyasszonyi ruhás lánnyá áll össze. Kifejezéstelen arccal bámul rám, ami felettébb megrémít. Lassan közeledni kezd felém, s én hallom,a hogy recseg a parketta a léptei súlya alatt.
- Joe… - kezdem rázogatni a fiút kétségbe esve – Joe!
- Mi… Mivan? – néz rám álmos arccal.
- Sze… sze… szellem – mutogatok, de mikor oda nézek, már nem látok semmit.
- Nina. Szellemek nem léteznek. Aludj szépen, oké? – puszil homlokon.
- Joe. Nézz oda – mutatok a még mindig nyitott ajtajú szekrényre – Talán te nyitottad ki? Mert nem én voltam. És a gyertya is leesett a helyéről, nézd.
Erre mintha kicsit megremegne. Felül, s átkarolja reszkető testemet.
- Mikor kicsi voltam, én is láttam szellemeket – meséli nekem Joe – És olyankor anya mindig énekelt nekem egy dalt.- Igen? – kérdezem, még mindig remegve.
- Aha. Aludj szépen, kicsi Nina. Álmodj szépeket, Fehér lovas szőke herceget… - dúdolgatja, mire elmosolyodom.
- Neee, hagyd abbaa – kérem.
- Nem tetszik? – mosolyog .
- Inkább énekeld a Hello Beautifult – kérem.
- Jobb ötletem van – emeli fel a gitárját az ágy mellől – Nickkel írtunk egy dalt, amiről mindig te jutsz az eszembe. A címe Turn Right.
Ezzel gitározni és énekelni kezd, ami megnyugtat. Lehunyom a szemem, s pillanatokon belül ismét az igazak álmát alszom.



/”Mesélő” szemszöge/



Mikor a fiú reggel felkel, csalódottan látja, hogy Nina már nincs sehol.
- Biztos ott van már Angliában… - sóhajtja Joe szomorúan, mikor meglát egy papír cetlit a lány korábbi helyén.

"Joe!
Köszönöm neked, hogy utánam jöttél, és nem adtad fel! Ha nem jöttél volna, most talán könnyekkel küszködve ülnék a repülőgépen, ami Londonba visz. Nagyon fogsz hiányozni. Lehet, hogy nem maradtam most ott veled, de vedd úgy, hogy visszamentem hozzád. És tegnap este igazán a tiéd voltam, Joe! Remélem, minél hamarabb meglátogatsz majd Londonban… Köszönöm neked azt a csodás, felejthetetlen estét is! Varázslatos volt!
Csókollak: Nina

U.i: Szellemek márpedig léteznek!"


Joe mosolyogva hajtogatja össze a papírt, és a telefonjáért nyúl. Muszáj megtudnia valamit. Valami hihetetlenül fontos, meghatározó dolgot.
Nina nevét tárcsázza, és a lány pár másodperc múlva fel is kapja a készüléket.
- Felkeltél? Jó reggelt – köszönti a lány, édes hangon.
- Igen. Nina, kérdeznem kell valamit…
- Hát kérdezz bátran, Joe! – bátorítja a lány, mire Joe megembereli magát, s kiböki azt, ami nyomja a lelkét:
- Nina… ha visszajössz majd Los Angelesbe hozzánk… Akkor lennél a barátnőm???

11. fejezet – Két elrontott élet

Nina szemszöge:

- Neee! Ilyen nincs! Nem létezik!!! – erre a kiabálásra riadok fel.
- Joe? – nézek magam mellé, de a fiúnak hűlt helye már. Helyette 2-3 fotós vesz körül.
- Hagyjanak már engem békén… - kérem őket, majd felkelek, és álmosan nyújtózkodva megyek le a nappaliba, ahol mindenki ott van.
Joe-n kívül mind dühösen merednek rám, ami kicsit meglepő.
- Jó reggelt… - köszönök tétován – Talán rosszkor jöttem…?
Nem érkezik válasz, csak Joe szomorú tekintete.
- Akkor… kitört a világháború? – találgatok.
- Rosszabb. Sokkal-sokkal rosszabb – tájékoztat a fiúk menedzsere, akit eddig észre sem vettem.
- Értem… - ekkor megint vakuznak egyet – Miért van itt ennyi fotós?! A nyaklánc miatt?
- Ó, ha csak azért lennének… - sóhajtja Kevin szomorúan.
- Azért, mert Joe lett a világ Don Juanja – mondja Nick idegesen, majd kiviharzik a szobából, a konyha felé.
- Na jó, ebből elég volt! – Joe utána rohan, és behallatszik a nappaliba, ahogy veszekednek.
- Mi bajod van?! – kérdezi Joe öccsétől.
- Remek, Joe! Tényleg! Sikerült elcseszned a banda jó hírét az idióta csajozásoddal! Hiába dolgoztam annyit, most az egész munkámnak lőttek! – kiabálja Nick.
- Mi? Nick, ezt ugye nem gondoltad komolyan? Kevin és én is rengeteget erőlködtünk! Csak úgy, mint te! Nekünk is rengeteg munkánk van a Jonasban! Együtt teremtettük ezt meg, Nick… - reagál az idősebb fiú megdöbbenve. Én sem bírom felfogni, hogy Nick ilyet mondott.
- Hahahahaha… - színlel nevetést Nick – Vicces vagy, de nagyon tévedsz! Mind tudjuk, hogy csak miattam van ennyi rajongónk. Én írom a dalokat, én szerzem hozzá a zenét, én intézem apával a bandával kapcsolatos ügyeket, és már nem azért, de én vagyok a leghelyesebb is… De érdekes módon MINDIG TE aratod le a babérokat, Joe! És most? Most annyi év kemény munkája után összeszűröd a levet egész Hollywooddal, és ennyi. Odaveszett minden, amit sikerült előteremtenem. Ha ÉN nem lennék, most nem lenne banda sem. Sőt… tudod, eredetileg én lennék a frontember is. Én voltam az, akit 6 évesen felfedeztek. És ti csak háttérvokalisták voltatok. De én hallgattam rátok, hogy együtt jobbak lennénk. Vagyis… csak rád. MINDEN A TE HIBÁD? JOE!! – vágja bátyja fejéhez ezeket a kemény szavakat. Szóval ilyen lenne az igazi Nick?
- Az én hibám?! Az enyém?! – Joe hangja remeg a dühtől – Nick, te is tudod, hogy a paparazzik mindenhol ott vannak. Ez az egész csak egy kitaláció! Soha nem tennék ilyet Ninával, te is tudod! Neked is tudnod kell!!!
Milyet nem tenne velem? Most mi van?
- Persze, Joe. Tudom – a fiatalabbik Jonas hangja tele van cinizmussal – És amúgy mióta jártok Selly-vel? Biztos ez volt a terved, hogy elvedd tőlem. Na és Demi? Ő hányadik a listádon? 18.? 20.?  És még szegény Ninát is szédíted! Sőt, amit tegnap tettél vele.. a szánalom legalja, nem tűnik fel?! Nem szégyelled magad?! Mióta ismerted már Ninát? Megbízott benned! Mind megbíztunk benned! Ott volt a fogadalmad! De téged nem érdekelt, csak mentél a hülye fejed után!!! Hát akkor most edd meg, amit megfőztél! Ja várj, és akkor Danielle-ről meg Lindáról még nem is beszéltünk. Ők is rajta vannak a listádon? Tudom, hogy megint az a terved, hogy elvedd tőlem, akit szeretek! De ezt az örömöt nem adom meg neked még egyszer. Úgyhogy tudod mit? Bárkivel…. Akárkivel kavarhatsz meg csinálhatsz egyéb dolgokat az egész világon, de Lindát és engem felejts el! – ezzel Nick kiront a konyhából, és kézen ragadja barátnőjét.
- Gyere, Lindz. Elmegyünk hozzám – mennek ki az ajtón, amelyet újságírók állnak el.
Megdermedve állok egy helyben, és még levegőt venni is elfelejtek. MI volt ez? Semmit sem értek…
Joe kilépked a konyhából, és tekintetében még több szomorúságot látok, mint az előbb.
Sokatmondóan néz a családja többi tagjára, akik erre felállnak, és kimennek, kivéve Demit, aki olvas valamit.
- Mi volt ez, Joseph? – támadom le egyből – Milyen lista? Miért kavarsz egész Hollywooddal? És miért cseszted el a Jonas hírnevét? Na és az, hogy… miért mondott neked ilyeneket Nick?
- Nina, tudnod kell valamit. És kérek, ne akadj ki. Megoldjuk! Meg tudjuk oldani! – fogja meg mindkét kezem a fiú, de ekkor Demetria dühösen ledob valamit a földre.
- Mi az, Demi? – húzom el a kezem Joe-tól, és felemelem az újságot.
- Semmi! – venné ki a kezemből a fiú, de nem hagyom magam.
- Mi ez, Joe? – olvasom el a címet.
 Joe Jonas keményen csajozik! Exkluzív fotók és 5 oldalas részletek a 7. oldalon!
- Kérlek, ne olvasd el, Nina. Csak hazugságok – könyörög – Emlékszel, mit mondunk tegnap? Hogy nem érdekelnek minket a pletykák.
- Ha a szüleid ennyire felszívták magukat rajta, akkor valószínűleg nem pletyka – keresem meg a 7. oldalt, és olvasni kezdek.
Koncentrálok a mondatokra, de egy idő után minden egyes szó egyre jobba fáj, mert az igazságot hordozzák. Az igazság pedig néha fáj, nem igaz?
Selenával jár, titokzatos lánnyal csókolózik, Demivel flörtöl, velem szegi meg a fogadalmát. Már értem az „összeszűröd a levet egész Hollywooddal” kijelentés mondanivalóját.
Amíg olvasok, néma csend van, Joe lehajtott fejjel áll, Demi a reakciómat várja. A mobiltelefonok másodpercenként megcsörrennek, a fotósok eltűntek valahol.
Felzaklatva fejezem be az olvasást, és felnézek Joe-ra.
- Joe… ezt nem hiszem el! Te mindvégig kihasználtál engem…? Mivel érdemeltem én ezt ki?! Hehh… már értem, miről beszélt Nick. És tudod, mit? Igaza van! Szóval… én is csak egy trófea vagyok a számodra? – csapom le az újságot a kávézóasztalra.
- Nem! – vágja rá.
- Te pedig… - fordulok Demi felé, aki félve néz rám – Te mindvégig azon voltál, hogy Joe-val hülét csináljatok belőlem! Folyton pörögtél, hogy „Úúú, ezt meg azt kaptál Joe-tól!”, meg hogy menjek fel vele a színpadra, meg hogy te nem állsz a szerelem útjába, meg félsz, hogy elveszíted Joe-t, meg ő szeret engem… Persze… Közben jól szórakoztál, remélem… Meg is érdemled, hogy… hogy ezt csinálod magaddal!!! – vágom a fejéhez, bát nehezen megy. Látom rajta, hogy ezzel eltaláltam őt, erősen.
- Nina… engedd, hogy megmagyarázzam! Én és Demi soha nem voltunk egy pár. És nem is leszünk… - nyögi Joe.
- Nem, Joseph! Fogd be! Nem érdekel a hülye magyarázatod!! – förmedek rá – Ebből nem tudod kimagyarázni magad!
- Az újságcikk egy nagy hazugság… - suttogja Demi, majd sírva kirohan.
- Demi! – hallom Dani kiáltását, majd azt, hogy rohan a lány után.
- Kérlek… - lép mellém a fiú, de nem várom meg, hogy befejezze a mondatot. Felrohanok az emeletre, és előrángatom a bőröndömet a szekrényem aljából. A könnyeim már csípik a szemeimet, de nem hagyom, hogy előtörjenek belőlem. Nem. Erősnek kell maradnom.
A szekrényemből minden elkezdek beledobálni a bőröndbe, ugyanis hoztam egy nagy döntést. Hazamegyek Londonba. Nem maradok itt többet. Elég volt!
Nem érdekel semmi, csak az, hogy minél előbb végezzek.
- Mit csinálsz? – hallom Joe döbbent hangját a hátam mögül.
- Rossz ötlet volt idejönnöm, Joe. Nem hiszem el, hogy… - elcsuklik a hangom, de erőt veszek magamon, és folytatom – Hogy végig csak játszadoztál velem, és kihasználtad az érzéseimet! És én hülye… még hittem is neked.
Ezzel befejezem a pakolást, és elállok. Joe a küszöb előtt áll, így rávágom az ajtót, hogy át tudjak öltözni. Felkapom magamra a kint hagyott ruháimat, és a pizsimet is bedobom a bőröndbe.
A szekrényemhez lépek, amelyben egyetlen egy ruhát hagytam. Kiveszem, és behúzom a bőröndöm. Hirtelen kinyitom az ajtót. Joe még mindig ugyan úgy áll ott, mint mikor rácsaptam.
- Tessék, add oda az egyik barátnődnek – nyomom a kezébe a kimaradt ruhát: az az, amelyiket a Kids Choice Awardsra kaptam a fiútól.
Lesietek a lépcsőn, a bőröndöm pedig hatalmas robajjal jön utánam. A fiú csak az előszobában ér utol, és elkapja a karom.
- Ne menj el! Muszáj megmagyaráznom – könyörög – Ez egy idióta félreértés! Nem játszottam veled! Már 2 éve tetszel, tudod? Minden egyes együtt töltött pillanat igaz volt! Kérlek, ne tedd tönkre az életünket, Nina!
- Az életünket?! Az enyémen már csak javítani lehet, Joe… Bárcsak soha ne ismertelek volna meg… Engem is elfelejthetsz… Szia – rántom ki a karomat keze szorításából, bár ezután a vallomása tán már nehezebb megtennem.
Kiviharzom az ajtón, áttörök a ház előtt sorakozó újságírókon és fotósokon, és keresek egy taxit.

 ***

/”Mesélő” szemszöge/


Elment.
Joe nem is tudja, mihez kezdjen most.
- Mi történt? – kérdezi szigorú hangon az anyja.
- Elment… Nina elment! – kel ki magából a fiú, és idegesen kimegy a kertbe. Fáradtan két tenyere mögé rejti az arcát.
Teljesen le van sújtva. Elveszítette az öccsét és a… szerelmét. Ilyen nem létezik. Ráadásul mindkettőjüket egy és ugyanazon nap…
Ekkor Kevin ül le mellé, és egy bögre forró teát nyom öccse kezébe. Joe hálásan felsóhajtva kortyol bele az italba, azonban ez sem mulasztja el azt a mérhetetlen hiányérzetet, amely elönti őt.
- Ezt nem bírom felfogni… Olyan, mintha álmodnék… Ez csak egy rossz álom lehet – motyogja Joe.
A bögre kicsit égetni kezdi a kezét, de nem foglalkozik vele.
- Pedig el kell szomorítsalak: ez a valóság – szólal meg Kevin.
- Kev… Kev, te ugye nem hiszed el, amit az újság ír? Nem hiszed, hogy el akarom venni tőled Danelle-t, igaz? – kérdezi Joe aggódva.
Erre Kevin felnevet.
- Dehogyis! Te meg Dani? Hiszen idősebb, mint te, ráadásul a feleségem! Te pedig a tesóm vagy. Akármit is csinálsz. Még szép, hogy hiszek neked.
- Hát, remélem Nick sem fog sokáig haragudni rám… - sóhajtja a fiú gondterhelten.
- Aj, nyugi. Ismered Nicket. Kiszellőzteti a fejét, ír egy dalt, és ennyi. El is felejti, és csak a dal marad emlékül – karolja át öccsét Kev.
Erre Joe-nak is támad egy ötlete egy dalhoz.
- Adtál egy jó ötletet. De még ráér. Na mindegy…
- Szóval nyugi.
Joe kicsit lenyugszik, és lehunyja a szemét, ám ekkor megjelenik előtte Nina távolodó alakja, amiért ismét fájdalom önti el.
- És… mi lesz Ninával? Elmegy… pedig Kevin. Én TÉNYLEG szeretem őt! – próbálja Joe elmagyarázni, hogy mi a szituáció.
- Akkor menj utána, Joe! A csajok szeretik az ötletes, ragaszkodó pasikat! Most azonnal menj utána, és ne engedd őt elmenni. Mondd el neki őszintén, hogy mit érzel iránta. Ne kerülgesd a forró kását. Fejtsd ki. És siess, mert a repülőtérre ment, az nincs messze. Egyik sem! Gyerünk! – löki fel öccsét Kevin – Hupsz, ne haragudj…
- Semmi… Kev, te egy zseni vagy! – kezd el rohanni Joe, felkapja a kocsi kulcsot a konyhapultról, és már indul is. Próbál minél gyorsabban menni, hisz a reptér még kis sebességgel is maximum 10 percre van az otthonuktól. Azonban sikeresen dugóba keveredik.
- Gyerünk már… Ilyen nincs! – dobol idegesen a kormányon, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve kipattan az autóból, és rohanni kezd. Ha jól számolt, pár percre lehet a repülőtértől.
3 perc elteltével meg is látja a hatalmas épületet, így még gyorsabban kezdi szedni a lábát.
Berohan a forgóajtón, és keresni kezdi a londoni gépet az Induló Járatok között, azonban nem talál ilyet.
- Nem… nem lehet, hogy… - tárcsázza Kevint, aki fel is veszi.
- Sikerült?
- Honnan megy a gép?
- Öhm… pillanat, nézem… - hallja Joe, ahogy Kevin pötyög a gépen.
- A Rooseveltről – tájékoztatja tesóját.
- Basszus…. BASSZUS!  - üvölti Joe, és kétségbe esve lerogy egy székre – Vége, Kevin. Ennyi volt. Rossz helyre jöttem.
- Nem baj! Ne add fel!!! Csak rohanj!  - ezzel Kevin kinyomja a készüléket.
A fiú felidézi maga előtt a lány arcát, és ez új erőt ad neki, hogy felálljon, és küzdjön még.
Nagy levegőt véve futni kezd. Fél órán keresztül mindent beleadva sprintel, mire a távolban feltűnik a Roosevelt Repülőtér. Még gyorsabban kezd rohanni, mert érzi, hogy még el fogja érni a lányt.
Berohan az ajtón, és azonnal keresni kezdi az ismerős alakot a szemével, reménykedve, hogy nem késett el.
Meg is találja: az egyik széken ül. A bőröndjét már biztosan berakták a gépbe. Zárkózottan pillant mindenkire, és mikor néha egy szerelmespárra téved a tekintete, szemében a csalódottság és a fájdalom fényei lelhetőek fel.
Joe határozottan elé siet, leguggol elé, és hosszasan megcsókolja. A lány először próbál ellenkezni, de végül megadja magát.
- Nina, ne menj el – suttogja, mikor a lány mégis eltolja őt magától – Nem bírnám ki.
- Kérjük, kezdjék meg a beszállást a 11:30-as, londoni járatra, mert az 5 perc múlva felszáll! – tájékoztat a hangosbemondó, mire Nina feláll. Ennek következtében Joe is, hogy a lány szemébe tudjon nézni.
- Nem érdekel, Joseph… - Nina hangja meg-megremeg – Mint hallottad, mennem kell. Ég veled.
Ezzel hátat fordít a fiúnak, és beáll a jegyellenőrök előtti, rövid sorba.
- Nem… Nem mehetsz el... – húzza ki onnan Joe.
- Miért?! Nem az én életem?! – rántja ki a kezét Nina Joe kezének szorításából idegesen.
- De. Aminek ÉN is a része vagyok. És épp ezért… épp ezért nem hagyhatsz itt… - mondja a srác egyszerűen – Tudod, mi van? Elmondom: Szeretlek! Tessék, kimondtam. Mert így van. És nem kell elhinned. Nem kell viszont szeretned engem. Nem kötelezlek rá. De tudnod, azt kell. És azt is, hogy nem hülyeségből írtam a Hello Beautifult. Talán az az egyik legőszintébb dalunk – fejezi be Joe. Nina láthatóan tétovázni kezd, de végül beáll a sorba, amely most még rövidebbnek tűnik, mint az előbb.
Miért ilyen nehéz ez? Miért ilyen bonyolult itt hagynia Joe-t?
Végül ellenőrzik a jegyét, és beengedik.
- Be kell szállnom. Szia.
Ezzel valóban felszáll a gépre, és ott hagyja a fiút, akiből görcsösen előtörnek a könnyei.


Nina szemszöge:


Felszálltam.
Itt kell hagynom ezt az életet. Joe-t, Nicket, Kevint, Demit, Denise-t és Pault, Lindát… Tőle még el sem köszöntem.
Elpveszem a telefonom, hogy egy SMS-ben vegyek búcsút barátnőmtől.
„Lindz… Köszönöm az együtt töltött éveket, és hogy végig mellettem álltál. És hogy megismerhettem egy ilyen csodálatos lányt, mint amilyen te vagy. Ég veled
Nina”
Elküldöm az üzenetet, és már épp kapcsolnám ki a telefont, mikor az csörögni kezd.
Természetesen Joe az, így inkább az üzenetrögzítőt választom, és remélem, hogy Joe beszélni fog.
„Nina… - zaklatotan felnevet – Itt sírok mindenki előtt, mint egy idióta. Eddig egy lány sem hozta ezt ki belőlem. Ha valaki elment, úgy voltam vele, hogy majd jön egy másik. De most nem akarok máikat. Én csak téged akarlak. Csak veled tudom olyan felszabadultan önmagamat adni, mint még a tesóimmal sem. Te megérintettél egem odabent, de ez… ez pont téged nem érdekel.  Mindegy. Holnap letagadok majd mindent, ami köztünk történt. Majd megerősítem Selena kamuját, hogy járunk. És azt mondom majd, veled összevesztem emiatt. És elcseszem az egész életemet, mert te hazamész, és itt hagysz engem… De nem számít, ha te ezt akarod. Én csak jót akarok neked, és csak azt akarom, hogy boldog legyél. De még valamit szeretnék mondani. Ha valakit igazán szeretsz, engedd el. Ha visszajön hozzád, örökké a tiéd marad. De ha nem, akkor soha nem volt igazán a tiéd.  Jó utat. Vigyáz magadra! Joe voltam.”
Joe búcsújának az ismerős jelzés vet véget, miszerint megszakad a vonal.
Könnyes szemmel kapcsolom ki a telefont, és a fejemben még mindig a fiú szavai csengenek, mint valami visszhang.
Bekapcsolom az iPodomat, és Avril Lavigne Goodbye című dalát hallgatva kibámulok az ablakon.
Érdekes módon ma felhős az ég, és lóg az eső lába is.
Benézek a reptér üvegfalán, és megpillantom Joe görnyedt testét, aki az üvegnek támasztja a fejét, és a repülőgépet fürkészi.
Ekkor a gép megmozdul alattam, és pillantásom inkább az eget borító, szürkés lila viharfelhőkre vándorol, hogy ne fájjon annyira…

10. fejezet – Fejetlenség

Joe előhúz egy nyakláncot, amelyen az ő neve van medálként. Meghatódva veszem át az ajándékot, és csak bámulom.
- Joe… - ennyit tudok mondani.
Erre ő az inge nyakához nyúl, és előhúz onnan egy másik láncot. Azon az én nevem van. Enyhén tátott szájjal nézem.
Aztán az arcát kezdem fürkészni, amin mosoly bujkál.
Kevin ujjongani kezd Nickkel és Lindával egyetemben, a közönség pedig heves tapsviharban tör ki. Elpirulva nézek arra, és azt látom, hogy Demi lelkesíti őket. Elnevetem magam.
- Csókot! – kezd el üvölteni a lány, és többen is csatlakoznak hozzá, köztük a színpadon állók is.
Csak megrázom a fejem. Visszanézek a mellettem álló fiúra, aki szintén kissé vörösebb eredeti bőrszínénél.  Alsó ajkaiba harapva néz szemeimbe.
- Mi legyen? – tátogja alig látatóan, mire tehetetlenül vállat rántok.
Erre felém hajol, mire én bepánikolok. Nem csókolhat meg!
Nem is teszi: csak egy hosszú, lágy puszival ajándékoz meg az arcomon. Lesütöm a szemem, és úgy érzem, ég az arcom.
- És ez volt a Jonas Brothers! – mondja Britney a mikrofonba, jelezve, hogy kicsit elhúztuk a dolgokat.
Elindulunk lefelé, elől megy Kevin, utána Lindz és Nick kézen fogva. Aztán mi Joe-val.
Ahogy lelépünk a színpadról, páran felállnak és felénk rohannak. Villognak a vakuk, Britney pedig a színpadról kéri őket, hogy foglalják el a helyüket, mert még nem ért véget a díjátadó. Joe automatikusan a kezemért nyúl. Megszorítom a kézfejét, hogy ne tudjunk elszakadni egymástól, mert egyre többen gyűlnek körénk, és csak úgy záporoznak a kérdések minden felől.
Végül valaki akkorát ránt rajtam, hogy kezem kicsúszik a fiúéból, és bekerülök az újságírók gyűrűjébe.
- Joe! – kiabálom kétségbe esve, de nem érkezik válasz.
Itt hagyott volna?
Ekkor megint megragad egy kéz, és rángatni kezd, ki a tömegből. Kétségbe esve kapálózok össze-vissza, de ekkor meglátom, hogy Demi az.
- Demi… - testem már remeg, és szerintem egy kicsi sokkot kaphattam.
- Igen. Gyere, haza megyünk – karol át, és kikísér a még folyó díjátadóról. Annyit látok, hogy a biztonságiak elkezdik szétszalajtani az összeverődött újságíró hadat.
- De Joe…
- Majd hazajön.
A vörös szőnyegen is végig paparazzik kísérik az utunkat, ami már kicsit zavaró. Hál’ Istennek, a limuzin már vár ránk. Sietve beülök, és a sötétített ablak mellé húzódom. Demi szorosan mellém ül.
- Figyelj, minden oké. Ez most csak a nyaklánc miatt van – nyugtat mosolyogva.
Erre az ékszerre nézek, amit még mindig a kezemben szorongatok. Demetria is nézi, és mintha egy kis irigységet vélnék felfedezni a szemeiben.
- Demi… - szólítom meg, mikor már hosszú percek óta csak nézi a három betűt.
- Jaj, bocs. Elbambultam… - rázza meg a fejét.
- Irigy vagy rám…? – kérdezem félénken.
- Nem, csak… jó neked – néz ki az ablakon, kissé szomorúan.
- Miért?
- Mert látod, szeret valaki. Biztos lehetsz benne. De én… nem tudok bízni senkiben – vallja be.
- Bennem bízhatsz, Demi. Én szeretlek, komolyan. És soha nem hazudnék neked – mosolygok rá.
- Oké, de fiú… Na, érted – nevet fel kicsit kínosan.
- Jaaa – világosodom meg – Biztos lesz majd valaki… - vígasztalom.
- Persze, de nekem tényleg… szükségem van valakire, akinek kiönthetem a lelkemet, az érzéseimet. És ha te most összejössz Joe-val, márpedig az lesz, akkor ki lesz nekem? – kérdezi, mire megáll az autó, mert megérkezünk.
- Hát, akkor… ha tényleg így lesz, akkor majd… együtt átjárunk hozzád. Az nem lesz jó? – szállok ki a kocsiból.
- Dee, csak… téged zavarni fog, ha Joe-t ölelgetem, vagy ilyenek. És az olyan rossz lesz. De komolyan. Úgy már nem lesz az igazi – sóhajtja.
- De hát… - értetlenül nézek utána, mert előre indult.
- Köszönöm – mosolyog rám vissza – Legalább megpróbálod.
Kissé értetlenül török át a ház elé csődült fotósok tömegén, és bemegyek Demi után a házba.
- Haragszol rám? – kérdezem, miután bezárom az ajtót.
- Dehogyis! – mosolyog rám – Nem állok a szerelem útjába – kacsint rám.
- Demi…
- Vacsizunk? – szakít félbe.
- Persze, vacsizzunk – egyezem bele. Biztos túlteszi magát rajta.
Összeüt egy finom salátát. Már épp bekapnám az első falatot, mikor megcsördül a telefonom.
- Igen? – veszem fel.
- Jó estét, Tony Chac vagyok, a BRAVO magazintól hívom, és lenne néhány kérdésem – hallom.
- Ne haragudjon, de nem szeretnék válaszolni – mormogom.
- Később kereshetem?
- Napok múlva. – teszem le.
De megint megcsörren.
- Nina vagyok – szólok bele.
- Itt Carly Grys. A Popcorn magazintól hívom. Válaszolna pár kérdésemre?
- Ne haragudjon, de most nem alkalmas – rázom le, és lerakom a telefont.
Az megint bejövő hívásról tájékoztat.
- Demiii… - nyögöm, mire ő a telefonért nyúl.
- Demi vagyok. Nem, nincs itt. És nem akar válaszolni. Erről pedig én nem akarok. És erről pedig nem áll jogomban nyilatkozni. Heló – ezzel leteszi, és kikapcsolja a készüléket.
- Köszi. De honnan tudják a számom? – értetlenkedem.
- Áh, ezek mindent megszereznek – nyögi, és bekap egy adag salátát. Jó látni, hogy rendesen eszik.
- Szeretlek, Demi. És kérlek, ne haragudj rám – hajtom le a fejem.
- Nem haragszom, és én is nagyon nagyon szeretlek – mosolyog, és a vállamra teszi a kezét.
- Okéé… - bekapom az utolsó villányi salátát, és felállok, hogy elmosogassam a tányért.
- Hagyd csak. Menj, feküdj le, hidd el, jobb lesz – mosolyog rám őszintén.
- Hát… rendben…
- Mindjárt felmegyek hozzád. Menj csak – áll fel, és a mosogatóhoz lép.
- Okés – megyek fel a lépcsőn.
Ahogy belépek a szobámba, az ablakban megpillantok egy fotóst, így behúzom a függönyt és átöltözöm pizsamába. Telefonomat visszakapcsolom egy pillanatra, és máris csörögni kezd, így lenémítom. Odaállok az ajtóba, és hallgatózom egy kicsit. Demi épp jön fel a lépcsőn, így leülök az ágyamra.
- Na, kész vagy? – lép be.
- Teljesen és minden szempontból – bólintok engedelmesen.
- Értem… - nevet, és megölel.
- De túlélem. Túléljük – karolom át.
- Igen, így lesz – biztosít – Na. Jó éjszakát.
- De Joe…
- Joe-val majd reggel beszélsz.
- Szeretem őt, Demi – mondom ki azt, amit eddig magamnak sem voltam képes beismerni.
- Tudom – bólint mosolyogva – Édesek vagytok. Holnap megmutatom a KCA-t. Aludj!
Leoltja a lámpát, és kimegy a szobából. Hallom, hogy bekapcsolja odalent a TV-t.
Leülök az ágyra, és előhúzom a telefont. Most is csörög, de kinyomom, és gyorsan belépek a névjegyzékbe.
Megkeresem Joe nevét, de aztán meggondolom magam, és Lindát hívom fel.
- Nina – kapja fel Nick.
- Én – válaszolok.
- Hol vagytok? Demivel eltűntetek.
- Tudom. Itthon vagyunk – mondom.
- Mi?
- Itt-hon va-gyunk – szótagolom el neki, halkan nevetve.
- JOE! Otthon vannak! – kiabálja, amiért én kicsit távolabb tartom a fülemtől a mobilt.
- Nina – szól bele Joe. Jó hallani a hangját.
- Joe.
- Jól vagy?
- Nem. Gyere haza. – ezzel megszakítom a beszélgetést, és kikapcsolom a telefont.
Csendben fekszem az ágyban, és gondolkozom.
Aztán meghallom, hogy Demetria jön fel a lépcsőn, így alvást színlelek.
Most kicsit olyan, mintha ő lenne az anyukám. De tényleg. Ellenőrzi, hogy alszom-e.
- Nina. Alszol? – kérdez rá, mire felemelem a fejem.
- Nem – suttogom.
- Akkor gyere – húz fel az ágyból, és lemegy a lépcsőn. Halkan követem, és leülök a kanapéra. Felhúzom a lábaimat, és érdeklődve pillantok a tévére.
- Joe Jonas ma nagyot alakított a Kids Choice Awardson, amikor is egy nyakláncot adott kísérőjének, Ninának. A megható pillanatok sok mindenkit megérintettek, köztük a másik két testvért, valamint Nick barátnőjét, Linda Millert, és többek között még Demi Lovatot is, aki még lelkesítette is a közönséget a tapsra és ujjongásra. Íme pár képkocka – mondja a szőke nő a tévében, majd valóban bejátsszák azt a jelenetet. Demivel mosolyogva bámuljuk a képernyőt, mikor valaki majdhogynem beesik a bejárati ajtón.
- Nina – torpan meg Joe, és csak bámul rám.
- Joe? – állok fel. Mögötte Nick és Lindz állnak, és becsukják az ajtót.
A fiú nem mondd semmit, csak hozzám siet, és szorosan magához ölel. Mélyen beszívja a hajam illatát, én pedig próbálok levegőhöz jutni, miközben köré fonom a karjaimat.
- Nina… kérlek, tényleg feküdj le most már. Csak ezt akartam mutatni – mondja Demi, mire Joe elenged.
- Felkísérem –jelenti ki, és elindulunk.
- Joe, maradj – szól rá Demi, de mosolyogva néz minket.
- Nem. Felkísérem – mondja, ellentmondást, nem tűrő hangon, majd tolni kezd felfelé a lépcsőn.
- Joe, engedj el – nevetek, mikor még mindig erőszakkal tol felfelé, fokról fokra.
Erre elenged, és karjával megtámaszkodik a fejem mellett, a falon, így elzárva előlem az utat.
- Mit csinálsz? – kérdezem halkan.
- Őrültséget – válaszol, és megcsókol, de csak egy rövid pillanatra, mert Nick és Linda tűnik fel a lépcső alján.
- Bocsi, nem zavarunk – mennek el mellettünk, és elfojtanak egy-egy mosolyt.
Én kihasználom az alkalmat, és gyorsan kibújok Joe karja alatt, majd a szobámba osonok. Várom, hogy utánam jöjjön.
- Ügyes… - csukja be az ajtót. Csak vállat rántok, és magam mögé támaszkodom mindkét kezemmel.
- Hogy vagy? – ül le mellém.
- Öh.. áradtan, idegesen, kicsit sokkkosan… - sorolom.
- Érteem… és hogy tetszik a lánc? – kérdezi, hogy kicsit oldja a feszültséget, ami jól esik.
Elpirulok.
- Nagyon, köszönöm.
- Mennyire nagyon? – kérdezősködik tovább.
- Amennyire a szemeid… - csúszik ki a számon, mire ő pirul el.
- Ne haragudj, nem akartam ilyet mondani… - kérek bocsánatot.
- Ja, neem, csak… még egy lány se mondott ilyet nekem – mosolyog féloldalasan.
- Hát…
- Nina, mutatni szeretnék valamit, amit a KCA-n nem is tudtam, és nem is akartam mindenki előtt – pattan fel, és elveszi a falhoz támasztott gitáromat.
- Hallgatlak…
- Szóval - köszörüli meg a torkát – Ugye mondtam, hogy sok dalt te ihlettél. Na… ezt aznap írtam, amikor először találkoztunk… - halkul el, és elkezdi játszani a Hello Beautiful akkordjait.
Ilyen nincs! Rólam írta a kedvenc Jonas dalomat? Nem létezik…
Némán hagyom, hogy a fiú hangja betöltse a szobát, és lehunyom a szemem, miközben a lábammal dobogom a ritmust.
- If I couldn’t see those eyes… - néz rám az utolsó sornál.
- Joseph… - nem tudok mit mondani. Úgy érzem, azonnal meg tudnám csókolni, és már hajolok is felé, de ekkor meglátok egy fotóst az ablakban.
- A francba – gondolom magamban, és csak egy lágy puszit lehelek az arcára.
Neki is feltűnik, hogy nem ez volt az eredeti tervem.
- Miért…. nem csókoltál meg? – kérdezi kicsit csalódottan.
- Paparazzi az ablakban. Ezt a felhajtást emiatt az idióta nyaklánc miatt! – akadok ki, amikor már vakuznak is. És csak most esik le, mit is mondtam.
- Joe…
- Nem. Igazad van. Nem kellett volna téged belekevernem ebbe. Négy szem közt kellett volna odaadnom, és…
- Joe! Nem! Tök jó, hogy ilyen sok mindenki előtt adtad oda. És… - nyúlok a táskámért, hogy elővegyem az oda rejtett ékszert – Felraknád nekem?
- Jah… persze – veszi ki a kezemből.
Felemelem a hajam, hogy könnyebb dolga legyen. Mikor végez, maga felé fordít.
- Tökéletes… - suttogja. Az orrunk összeér, aminek következtében elpirulok. Erre vakuznak még egyet.
- Basszus már! – ugrik az ablakhoz – Tűnjön el innen!!
De az nem mozdul.
- Big Rob! – kiáltja a fiú, mire a testőr megjelenik az ajtóban.
- Igen? – kérdezi, majd mikor meglát, elmosolyodik – Szia Nina.
- Szia – viszonzom mosolyát.
- Légyszi, tűntesd el – mutat Joe az ablakban fotózó pasira.
 Rob arca elsötétül, és kimegy a szobából, majd lerángatja a hapsit az ablakból.
- Nézünk filmet? – kérdezem Joe-t, aki beleegyezik az ötletbe.
Végül is Az Utolsó Dal mellett döntünk. Amíg Joe elindítja a filmet, kerítek még egy párnát, hogy kényelembe tudjuk helyezni magunkat.
Egymás mellé fekszünk.
- Hozzád bújhatok? – kérdezem, mire elmosolyodik, és átkarol. A vállára teszem a fejem, és úgy nézem Miley egyik legszebb filmjét.
A fiú elég hamar elszenderedik, és a buksimra hajtja a fejét. Mosolyogva simítok egyet a kezét, majd tovább figyelem az egyre szomorúbb képkockákat.
Mikor kiderül, hogy az apuka rákos, már nem is bírom tovább; kitör belőlem a zokogás
- Mi… mi történt? – riad fel Joe, s mikor meglátja, hogy sírok, letöröl az arcomról egy könnycseppet.
- Rákos… - magyarázom.
- Jahh… ne sírj – mosolyog, és szorosan magához húz. Egy puszit nyom a homlokomra, ami megnyugtat.
A fiú végignézi velem a filmet. Vagyis csak nézné, mert most én alszom el.
Arra kelek fel, hogy Joe válla kicsusszan a fejem alól, és ő kikapcsolja a DVD lejátszót. Leveszi az ingét, amitől kissé zavarba jövök. De biztos melege van.
- Jaj… ne haragudj, bealudtam – mondom álmosan, mikor visszafekszik mellém.
- Semmi gond. Gyere vissza – húz vissza, most már csupasz mellkasára.
- Nem zavar?
- Dehogy zavar! – mosolyog, és ujja hegyével simogatni kezdi a felkaromat.
Én is széthúzom ajkaim sarkait, és felnézek Joe barna szemeibe. Viszonozza a pillantást.
- Nina, légy szíves… - kéri, amit nem értek.
- Hmm?
- Könyörgöm, Nina. Nem érdekelnek sem a fotósok, sem az újságírók, sem a pletykák, amik rólunk szólnak. Csak te érdekelsz – motyogja fojtott hangon.
- Joe… engem sem érdekelnek – dadogok, mire a szájával belém fojtja a szót.
Természetesen visszacsókolok, mire rárakja tenyerét az arcomra, én pedig beletúrok a hajába. De aztán egyszerre el is engedjük egymást.
- Oké… ez most nem véletlen volt – tájékoztat.
- Nem, ez nem az volt – helyeselek, majd ásítok egyet, amit kicsit szégyellek, mert ez egy fontos pillanat volt.
- Be ne kapj – viccelődik velem.
- Hamm… - fekszem vissza a vállára.
- Álmodj szépeket… - puszil meg utoljára, és mindkettőnket egyszerre terít le a fáradtság



                                                                                           ***



/”mesélő” szemszöge/

A Nap halvány sugarai behatolnak az ablaküvegen, és megvilágítják az ágyban fekvő két alakot.
Joe mosolyogva néz a mellkasán aranyosan pihenő lány arcára. Végre vele lehet.
- Joe! Most azonnal gyere le! – hallja apja ideges hangját, ami nem túl jó jel.
- Mi a fene? – kérdezi halkan magától.
Nem akarja itt hagyni Ninát. Meg akarja várni, amíg felébred.
- Joseph Adam Jonas! Tán süket vagy, kisfiam?! – ez most az anyja üvöltése. Akkor nagy baj van.
- Menj csak, Joe… - szólal meg hirtelen a lány.
- Nina… Jó reggelt – köszönti úgy, ahogy elbúcsúzott tőle: egy lágy puszival.
- Hmm… neked is. De menj. Keresnek… - ezzel Nina már vissza is alszik.
A fiú kénytelen-kelletlen felül és visszaveszi magára az inget.
Lebóklászik a lépcsőn, ahol édesanyja, Denise egy pofonnal fogadja.
- Anya… - a fiú az állkapcsához kap – Jó reggelt neked is…
- Joe, te barom! – fogadja Nick, aki most jön be a konyhából. Látszólag elég ideges.
- Mi a frász van?
- Mi a frász van?! Hogy tehettél ilyet, mi?! – üvölt rá az apja is, aki így elég ijesztő látványt nyújt.
- Milyet? Hahó, csak én nem értek semmit? – integet a körülötte állóknak.
- Ilyet – szólal meg a menedzser is, és a fiú kezébe nyomja a Napi Sztárhírek című folyóiratot.
A címlapon ő és Nina vannak, a tegnap esti csók közben lefotózva. És a cikk címe sem volt piskóta:
Joe Jonas keményen csajozik! Exkluzív fotók és 5 oldalas részletek a 7. oldalon!
- Hogy mit csinál Joe Jonas? – kérdezi Joe, és a 7. oldalra lapoz. Olvasni kezd.
„A híres JoBro, Joe Jonas még nagyon rég tette le fogdalmát, miszerint esküvőjéig szűz marad, azonban úgy tűnik, ezt nem igazán sikerült betartania.  A paparazzók tegnap kapták le őt, és újdonsült barátnőjét, Ninát egy ágyban fetrengeni a Jonas srácok Los Angelesi lakásában. (Képek a következő oldalon)”
A fiúnak sem kellett több, azonnal oda lapozott, és végignézte a felvételeket. Mind tegnap este készült, azonban csak a film utáni csókról készült kép volt hivatalos, a többi mind szerkesztett volt.
- Jesszusom… - Joe a kezével keresni kezd valamit, amire leülhet, de tekintetét a képeken tartja.
Ilyen nem történhet pont most, mikor minden olyan jól alakul!
A fiú már fel sem fogja, mi történik körülötte.
A paparazzik valahogy bejutottak a házba, nekik apja és testvérei állnak ellen, és üldözik ki őket. Anyja könnyeivel küszködik az egyik fotelban, és hitetlenkedik, hogy ilyen fia van. De Joe-t nem ez foglalkoztatja.
Elrontott mindent. Nem kellett volna tegnap figyelmen kívül hagyniuk a fotósokat. Most minden kitudódott, és Nina élete fenekestül fel fog fordulni. És ennek tetejébe a lánynak igaza volt: mindezt egy idióta nyaklánc miatt.
Joe idegesen túr bele hosszú, alvástól kócos hajába.
Aztán végül rászánja magát, és tovább olvassa a cikket, amelyben többek között olyan idiótaságok vannak, hogy Joe és Selena Gomez járnak, és hogy látták egy idegen lánnyal csókolózni.
Ez az információ felkelti az érdeklődését, így megnézi a képet, és megvetően felnevet. Az a „titokzatos lány” az unokahúga, akinek a képen Joe csak egy arcra puszit ad.
- Ezek aztán tudnak hazudni… - motyogja.
Aztán a következő információ már kicsit felháborítja a fiút, mert azt írják, hogy Joe és Demi folyton flörtölnek egymással.
- Ezt a rohadt nagy hazugságot!!! – kiabálja, és a földhöz vágja az újságot.
Egyszer csak egy lány alakja jelenik meg az ajtóban.
Joe felkapja a fejét, remélve, hogy Nina lesz az, mert akkor együtt mát tudnák beszélni a dolgokat.
De ehelyett Demi álmosan csodálkozó arcát pillantja meg.
- Jó reggelt – mondja Joe, és befejezi a cikk olvasását. Előre tudja, hogy Nina nagyon ki fog akadni. Félelem tölti el. Még az is lehet, hogy Nina úgy dönt, elmegy innen…
- Csak azt ne… - gondolja magában reménykedve.
Demi végre reagál.
- Neked is… mi ez a sok fotós itt…? – mutat egy adag őt fotózó paparazzira.
- Olvasd el – nyújtja a lány felé a napilapot, aki értetlenül nyúl érte.
Mikor a címlapra néz, mintha már kicsit világosabb lenne számára, miért van ilyen felfordulás.
Joe olyannyira ideges ettől a rengeteg mennyiségű hazugságtól, hogy feláll, dühében belerúg egyet a falba, majd felszisszen.
Ezek után a Lovato lányra sandít, aki tátott szájjal futja végig a sorokat. Mikor ahhoz a részhez ér, hogy Joe és ő flörtöltek egymással, felkiált.
- Neee! Ilyen nincs! Nem létezik!!! – akad ki teljesen, és hitetlen szemekkel Joe-ra néz.
A fiú sötéten viszonozza a pillantást, majd csendre inti a lányt.
- Csssst… Nina még alszik.
De már késő…